Tudom, hogy nagyon sokára hoztam csak friss fejezetet, de remélem azért még vagytok páran, akiket érdekel. Nem magyarázkodom a hatalmas késés miatt, de remélem tetszeni fog és azért megajándékoztok pár hozzászólással.
Jó olvasást
Jó olvasást
Waltex
19. fejezet
-Elnézést Mr. Faris, de nagyon sietek, és még egyszer bocsánat, amiért ilyen későn zavartam. További jó éjszakát. -mondtam még, majd kinyomtam a telefont. Nem érek rá én itt magyarázkodni. Közben megérkeztünk a reptérre. Ahogy ígértem, a kulcsokat a kesztyű tartóba tettem, majd bezártam a kocsit és a csomagokkal indultunk is a géphez. Még volt öt percünk. Elfoglaltuk a helyünket a gépen, és vártunk, hogy felszálljon.
Az út egy örökké valóságnak tűnt számomra. Néha váltottunk pár szót Félix-szel, de az út nagy része csendben telt. Ezt furcsának is tartottam, hiszen Félix-nek ilyenkor be nem áll a szája. Na meg máskor sem, de akkor is. Rá is kérdeztem az utolsó fél órában:
-Félix, mondd csak! Mi történt veled? Egész úton alig szólaltál meg.
-Tartogatom az energiát. Tudod, régen találkoztam a többiekkel. Be kell pótolni az elmulasztott dolgokat. -vigyorgott rám, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra. Ez után se beszéltünk többet.
Amikor leszállt a gép, elmentünk megkeresni a csomagjainkat, majd amikor megfordultam időm sem volt felfogni semmit, már a nyakamban lógott valaki. Egy idő múlva elengedett és Jane vigyorával találtam szemben magam. Aztán megláttam Alec-et is, aki szintén egy csontropogtató ölelésben részesített.
-Látom megfogadtad a tanácsomat. -mosolygott Jane a ruhámra célozva.
-A tanácsodat? Te szabályosan megfenyegettél. -nevettem, mire a többiek is így tettek.
-Igaz, de ne mond már, hogy annyira rossz.
-Nem az én stílusom. Ennyi. -miután ezt megbeszéltük, el is indultunk. Alec és Félix ült előre, míg mi Jane-val hátul foglaltunk helyet. Végig beszélgettük az utat. Ő mindent részletesen elmesélt, hogy mi történt Volterrában, míg mi távol voltunk. Én javarészt csak Ian-ról és Paul-ról meséltem, neki, na meg hogy Félix mindig kikészített. Robin-t szándékosan hagytam ki. Nem akartam, hogy bárki is tudjon az eddig számomra is titokban lévő képességemről. Főként a mesterek elől akartam eltitkolni. Ha Jane-nak elmondanám, Aro kiolvasná a gondolataiból és már is oda a titoknak. Úgyhogy egyenlőre egyedül én tudok róla. Később majd még meglátjuk.
Láttam Jane-n egy kis izgatottságot, amit nem tudtam mire vélni, de betudtam a viszontlátás örömének. Viszont amikor Volterrába értünk és a lelkesedés csak fokozódott, már nem bírtam és rákérdeztem.
-Jane! Mi ez a fene nagy izgatottság?
-Nem tudom miről beszélsz drága barátnőm. -vigyorgott. -Egyszerűen csak jó kedvem van, hogy visszajöttél. -ölelt meg szorosan. Csakhogy én még mindig nem értettem semmit. Na mindegy. Csak kiderül nemsokára. Amikor már a palotán belülre értünk szóltam a többieknek, hogy felmegyek a szobámba és kipakolok, utána találkozunk a trónteremben, ugyan is a mesterek előtt is illene megmutatnom magam.
-Nem! -kiáltott fel Jane. Mi van ma vele? -Előbb megyünk a trónterembe. -jelentette ki, majd elkezdett az említett terem felé húzni.
-Jane! Jane, állj meg! -szóltam rá, de csak nem tett így. Amikor a trónterem elé értünk, kinyitották előttünk a hatalmas ajtókat és beléptünk.
-Bella! Drágám, hogy-hogy hamarabb hazajöttél? -kérdezett Aro, mire nekem gyorsan ki kellett találnom valamit, mert azt nem mondhattam, hogy nem akartam találkozni Cullen-ékkel.
-Még sosem voltam távol innen. És hiányoztatok. Hiányzott a hely. Na meg Félix is az agyamra ment időnként. -mosolyodtam el és a többiek is így tettek.
-Jól van gyermekem, örülök, hogy így döntöttél. Miután kipakolsz kérlek gyere vissza és mesélj egy kicsit. -kért mire bólintottam, aztán a cuccaim felé vettem az irányt, majd a lépcsőn indultam felfelé, Jane-val a nyomomban.
-Most már elárulod mi ütött beléd? -kérdeztem, de nem kaptam rá választ. mintha nem is hallotta volna, elengedte a füle mellett. Amikor a szobám elé értünk, Jane felém fordult és vigyora még szélesebb volt mint eddig.
-A trónteremben találkozunk. -mondta, majd elsuhant. Nem értem én ezt. mi a fene folyik itt? Na mindegy. Kipakolok, aztán le a trónterembe és akkor remélhetőleg mindenre fény derül. Ahogy benyitottam a szobámba, napfény illata csapott meg. Vonzott az illat. Tekintve, hogy borús idő volt, nem hiszem, hogy tényleg a napfénynek lenne az illata, tehát szaglászni kezdtem. Ám ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, meghallottam, hogy az kulcsra zárul, így hátra kaptam a fejem, mire szembe találtam magam azzal a vámpírral, akivel soha többé nem akartam. Vagyis ez nem teljesen igaz. Minden vágyam az volt, hogy lássam, de nem így. Hogy megalázott. Hogy elárult.
-Mit keresel itt? -kérdeztem mérgesen, de ő csak mosolygott. Azzal az ellenállhatatlan mosolyával, amivel mindig is le tudott venni a lábamról. De most nem fog összejönni. Határoztam el magam, de eme elhatározásom megdőlni látszott, ahogyan egyre közeledett felém.
-Bella! Elképesztően gyönyörű vagy. -már majdnem olvadozni kezdtem, de megembereltem magam.
-Felelj a kérdésemre!
-Téged. Téged kereslek. Mióta elmentél. Borzasztóan hiányoztál. Átkutattam egész Angliát, egész Olaszországot. Volterra volt az utolsó reményem. És megtaláltalak. Hihetetlen. -mosolygott és tényleg úgy nézett ki, mint aki nem hiszi el amit lát.
-Most, hogy megtaláltál mehetsz is vissza. -mondtam neki, de nem tágított.
-Ne mondj ilyet... -folytatta volna, de én belé fojtottam a szót.
-Egyáltalán minek kerestél? Egy kegyelem döfésért? Hogy a képembe vágd, hogy nem voltam elég jó? Vagy hogy meg mond, hogy nem volt bőr a képeden, hogy ezt akkor bevalld nekem, ezért ezt most pótolni akarod? Köszönöm, de képzeld, magamtól is rájöttem. -hagyta, hogy kitomboljam magam, majd megszólalt.
-Nem Bella, nagyot tévedsz. Hagyd, hogy elmagyarázzam. -mondta és megfogta a karomat mielőtt tiltakozhattam volna. Erre képek ezrei özönlöttek a szemeim előtt. Láttam azt a napot. Edward végig azt hitte, hogy én vagyok vele aznap. Annak a vámpírnak ez volt a képessége. Annak tudta láttatni magát, akinek vagy aminek csak akarta. Végre beadta a derekát, hogy megtesszük, erre bekavar az a nő. De nem ő tehet róla. Miután rájött, hogy mi történt, megölte -mint megtudtam- Sarah-t. Szóval szeret. Hatalmas boldogság lett úrrá rajtam. Hiszen szeret! És akkor is szeretett. Nem csalt meg. Vagyis nem önszántából. Szóval erre akart kilyukadni Carlisre amikor azt mondta, hogy nem direkt. Istenem. És én olyan hülye voltam, hogy elszaladtam. Láttam a látomásban, hogy hogyan kutatta át értem egész Angliát, majd Itáliát. Hogy milyen elkeseredett volt, és összehasonlítottam azt arcot azzal, amit most látok és rájöttem, hogy ez sokkal jobban tetszik. Akkor vagyok boldog, ha ő is. Amikor az utolsó kép is elhalványult, kitéptem a karomat Edward kezei közül, majd a karjai közé vetettem magam, és szorosan öleltem.
-Ne haragudj rám! Olyan hülye voltam.
-Tessék? Nem értem. Nem mondtam még semmit, te pedig úgy viselkedsz, mintha a te hibád lenne az egész.
-Mert az is. Ha akkor nem menekülök el, ha akkor meghallgatlak, vagy meghallgatom Carlisle-t, nem így alakultak volna a dolgok.
-Elmagyaráznád kérlek? Mert nem értek semmit. Mi ez a hirtelen változás? Mi miatt gondoltad meg magad?
-Már mindent tudok. Mindent tudok arról a napról. arról az időről, amit külön töltöttünk. -értetlen arcát látva elmosolyodtam, majd magyarázni kezdtem volna, ha nem jut eszembe, hogy a mestereknél kéne megjelennem. -Később mindent elmagyarázok. Nagyon szeretlek. Mindig is szerettelek. a levélben is leírtam. -mondtam, mire előhalászott a zsebéből egy ketté hajtott papírt, amit látszólag vagy ezerszer elolvastak. Pár másodpercbe tellett, mire rájöttem, hogy az a levelem.
-Tudom. És én is téged.
-Meg tudsz bocsájtani? -kérdeztem reménykedve.
-Igazából nincs miért. Ha én lettem volna a te helyedben, szerintem én is így viselkedtem volna. Ha nem rosszabbul. -mosolyodott el, majd komoly lett az arca és közeledett az enyém felé, majd félénken megcsókolt. Hogy én mióta vártam erre. Nagyon hiányzott. A csókja, az érintése, a hangja, az illata -amit már sokkal erőteljesebben érzek- és az egész lénye. Edward maga. Olyan volt, mintha ezer éve csókolt volna meg utoljára. Hűvös sóhaja végig futott a számon ahogy el akart húzódni, de én nem engedtem. a tarkójánál fogva visszarántottam, mire belemosolygott a csókba. Ezúttal szenvedélyesebbek voltunk, és már az oxigén miatt sem kellett szünetet tartani, így egyáltalán nem akartam tőle távolabb húzódni, de egy idő után muszáj volt. Ahogy hátrébb léptünk, az a féloldalas mosoly jelent meg az arcán, amit mindig is imádtam.
-Ez már nagyon hiányzott. -mondta, mire elnevettem magam.
-Most mennem kell Aroékhoz, de nemsokára visszajövök.
-Szerintem és is ott leszek, mert minket akar bemutatni neked. -ezután egy rövid búcsúcsók után én a trónterem felé vettem az irányt, míg Edward átment Alice-ékhoz.
-Igen mester?
-Gyermekem! Be kell mutatnom neked a vendégeinket. -tényleg. Eddig fel sem fogtam, hogy Jane becsapott. Na majd számon kérem. Erre beléptek a terembe Cullenék. Alice rögtön odarohant hozzám.
-Bella! Úgy örülök neked! Annyira hiányoztál. De te...nem értem. Nem látom a jövődet. -hadarta, mire csak elmosolyodtam.
-Később mindent elmagyarázok. -mondtam neki, majd csak azt vettem észre, hogy egy hatalmas medve karjai között vagyok, aki ezerrel pörget a levegőben. Erre felnevettem.
-Igen, te is hiányoztál nekem Emmett. -ekkor letett végre.
-Jó újra látni húgi. -borzolta össze a hajam, mire vágtam egy grimaszt. Erre a mackó hangosan felnevetett. Majd mindenki sorban megölelt, még Rose is mosolyogva köszönt, amin nagyon meglepődtem, de még Jasper is megölelgetett. Edward is odajött a végén és miután megölelt, egy puszit nyomott a számra, mire Alice örömujjongásban tört ki.
-Látom nem kell bemutatnom senkit senkinek. -mondta Aro meglepődve, mire csak elmosolyodtam. -Honnan ismeritek Bellát? -kérdezte a mester Carlisle felé fordulva.
-Mi már ismertük Bellát emberkorában. Esme-vel lányunkként szerettük. És szeretjük még mindig.
-Én pedig húgomként. -ugrott előre Alice.
-Csatlakozom az előttem szólóhoz. -szólalt meg Emmett is, mire felesége és Jasper is előrébb lépett egy lépést. -hihetetlenül jól esett, hogy annak ellenére, ahogyan viselkedtem, még mindig így gondolják.
-Edward! Nem most lett Bella a párod, ha jól sejtem. -szólalt fel Aro vészjóslóan. Mire akar ezzel kilyukadni.
-Nem, Aro. Már régebben is szerettem. -válaszolt Edward komolyan.
-Tehát megtévesztettétek? Hiszen ő akkor még nem tudhatta, hogy mik vagytok. Az törvénytelen lett volna. Hacsaknem megszegtétek azt.
-Nem szegtek törvényt Aro. -szóltam közebe, mielőtt még jobban belelovalná magát ebbe a következtetésébe. -Még elf voltam, amikor megismerkedtem Cullenékkel. Tehát magamtól tudtam, hogy mik. Tudod, amikor idekerültem csak egy-két napja voltam ember.
-Tudom gyermekem. -nézett rám kedvesen. -Nem is gyanúsítottam semmivel a Cullen klánt. Vagyis jobban mondva a Cullen családot. Ugyan is látszik, hogy ti nem egy klán vagytok, hanem egy igazi, összetartó család. Jólvan, menjetek beszélgessetek. Régen találkoztatok. Biztosan sok minden van amit meg kell beszélnetek. -mondta, mire bólintottam, majd mind kimentünk és a kastély kertjébe mentünk, ahol Carlisle, Esme és Emett leült egy padra, Rose Em ölébe, míg Alice, Jasper Edward és én a földre ültünk.
Rengeteget beszélgettünk, elmondtak mindent, hogy mi történt velük amíg távol voltunk egymástól, és én is meséltem nekik erről az időszakról. A képességemről persze nem mondtam semmit, mert nem akartam, hogy bárki is hallja a kastélyból. Még jól jöhet, hogy nem tudnak róla. Jó pár óra beszélgetés után Esme feltett egy olyan kérdést, amire így hirtelen nem is számítottam, de belegondolva számíthattam volna rá.
-Bella, drágám! Visszajössz velünk Forksba? -kérdezte, mire nekem egy szó sem jött ki a számon. Én szívesen visszamentem volna, de ehhez a többiek véleményére is szükség volt. Először Edward-ra néztem, aki csak rám mosolygott, amit egy igennek vettem, majd körbepillantottam a többeken, akiken nem láttam ellenszenv jelét, sőt, Alice felháborodottan szólalt fel.
-Ez nem is kérdés. Persze, hogy visszajössz. Ugye? -kérdezett engem ő is.
-Ha nem zavarok senkit...-kezdtem, de Rosalie belém fojtotta a szót.
-Már hogy zavarnál Bella? Te nem láttad a családunkat, de miután elmentél, már semmi sem volt olyan, mint égen. -ez meglepett.
-Egyetértek. -csatlakozott Jasper, Emmett pedig csak serényen bólogatott.
-Hát, akkor igen. Már csak Aroéknak kell beleegyezniük. -mondtam fintorogva, mire Edward végig simított a hajamon.
-Ne aggódj. Megoldjuk. -csak ennyit mondott, de én tényleg nyugodtabb letten egy kicsit. Ha ő mellettem van, már nem kell félnem semmitől. Hihetetlen, hogy ennyi ideig kibírtam nélküle. Fogalmam sincs, hogy hogyan sikerülhetett. A lényeg, hogy többet ilyet nem szeretnék. Nagyon nem.
Amikor visszamentünk a trónterembe, a mesterek rögtön felemelték a fejüket és kíváncsi tekintettel méregettek engem és a Cullen családot is.
-Mindent megbeszéltetek barátom? -kérdezte Aro Carlisle-t.
-Igen, Aro. De most veled is beszélnünk kell. Bella! -mondta, majd jelentőségteljesen rám nézett, mire Aro is követte a tekintetét.
-Aro. Köszönök mindent amit értem tettetek, nagyon sokat tanultam tőletek, de szeretnék visszamenni Forksba a Cullenékkel.
-Miért? -csak ennyit kérdezett és én tudtam, hogy nem igazán tetszik neki az ötlet, hogy elmenjek. Nem azért, mert annyira megszeretett volna vagy valami, hogy hiányoznék neki, hanem mert arra várt, hogy megjelenjen az a fene nagy képességem, amiről Eleazar beszélt neki. amitől olyan nagyon erős lennék. Csak azért kellettem neki, hogy növeljem a Volturi hatalmát. Mert egy olyan erős vámpírral szinte legyőzhetetlenek lennének. Legalábbis ezt hallottam egy alkalommal, amikor kihallgattam a mesterek beszélgetését. Jó, tudom, nem szép dolog hallgatózni, de mindig is tudtam, hogy nem kellek nekik más miatt, csak a hatalmuk növelése érdekében. Azért voltak velem mindig kedvesek, hogy nehogy megutáljam őket, mert ha az ellenségeimmé válnak, akkor le tudom győzni őket. Csakhogy ezzel egy kicsit mellé fogtak. Ugyan is ezt mindig is tudtam, és abban reménykedek, hogy egyszer fel tudom használni ellenük a tőlük szerzett tapasztalataimat.
-Mert ők a családom. Velük szeretnék élni. Szeretem őket.
-Mi lenne, ha ők is csatlakoznának hozzánk? Így mindig velük lehetsz.
(Edward szemszöge)
Miközben kedvesem magyarázta Aro-nak, hogy miért is szeretne velünk visszajönni Forksba, én végig Aro gondolatait figyeltem. Hihetetlen, hogy nem elég neki, hogy megszerezte Bellát, még minket is magának akar tudni. Azt tudtam, hogy engem és Alice-t is akarja, de így az egész családot megkaparinthatja. Más nem biztos, hogy látta, de én már ismertem szerelmemet annyira, hogy lássam rajta, hogy iszonyatosan dühbe jött Aro eme felvetésére, de próbált higgadt maradni, ezért egy kicsit megszorítottam a kezét.
-Köszönöm Aro, ez kedves tőled, de Esme például mindig is kisvárosban szeretett lakni az erdőben. Ettől nem akarom megfosztani. Na meg nem szeretném, hogy a többieknek is költözniük kelljen. Már beilleszkedtek ott az emberek között. Elég ha pár év múlva kell továbbállniuk. -erre Aro is mérges lett, de igyekezett ő sem kimutatni. Itt nem lehetett máshogy csinálni. Mindig higgadtnak kellett mutatnod magadat, még ha nem is voltál az. De mivel nem akart Bella ellenségévé válni, így nehezen, de beleegyezett a dologba. De eltervezte, hogy őt, Alice-t és engem is megszerez egyszer a Volturinak.
-Nagyon köszönöm. Megyek, összepakolok. -mondta, majd egy biccentés után kiment a teremből, mi pedig követtük.
-Mi is pakolunk. -fordult felénk Alice. -20 perc múlva találkozunk itt.
-Mióta kell neked 20 perc a pakoláshoz? Pláne vámpírsebességgel. -kérdezte Bella, én meg csak mosolyogtam, ugyan is én láttam Alice gondolataiban a választ.
-Nem nekem fog kelleni annyi idő, hanem nektek. -erre szerelmem értetlenül nézett rá, de ő csak intett egyet. -Majd megtudod, de most menjünk, mert lassan a 20-ból már csak 05 perc marad. -mondta, majd el is tűnt, Jasper pedig utána.
-Akkor húsz perc múlva. -szólt Bella, majd ő is rohant a szobájába és mi is mentünk pakolni.
(Bella szemszöge)
Nem értettem, hogy minek kell 20 perc, na mindegy. Mivel volt időm, így nem siettem. Alig pakoltam két perce, amikor két kart éreztem meg a derekam körül, amiknek a tulajdonosa a nyakamba csókol. -erre elmosolyodtam.
-Nem kéne pakolnod? -kérdeztem, miközben megfordultam és végig simítottam a mellkasán.
-Szerinted Alice miért mondott 20 percet? -kérdezte féloldalasan mosolyogva. -Na meg kész vagyok. -mutatott az ajtó mellé dobott utazótáskára.
-De én még nem vagyok kész.
-Segítek. -jelentette ki és már ki is húzott egy fiókot, majd beleborította a bőröndömbe. -erre felnevettem.
-Kösz. Így minden összegyűrődik. -méltatlankodtam, mire csak megforgatta a szemét.
-Mióta érdekel az téged?
-Nem érdekel, de azért rendesen kellene bepakolni nem gondolod? -kérdeztem, mire csak megrázta a fejét. Kiszedte a bőröndből a beleborított cuccokat, majd vámpírsebességgel elkezdte belehajtogatni őket. Mire mindent elpakoltunk még mindig maradt 10 percünk. Leültünk az ágyra, és Edward-ra néztem.
-Még van időnk. Mit szeretnél csinálni? -semmi hátsó szándék nem volt emögött a kérdés mögött, de úgy néz ki Edward ezt nem úgy gondolta, ugyan is hamiskás fény csillant meg a szemében, majd ajkait az enyémre nyomta, miközben eldöntött az ágyon.
(Alice szemszöge)
Annyira örülök, hogy újra együtt az egész család. Ugyan is Bella is a családhoz tartozik. Nagyon hiányzott már. Az, hogy nem láttam a jövőjét, hihetetlenül idegesített. Azt sem tudhattam biztosra, hogy él-e még. Amikor a kastélyba érkezett, halványan ugyan, de láttam pár képet a jövőjéből. Nem olyan tisztán mint másokét, de egy-két képet el tudtam csípni a jövőjéből. Teljesen fel vagyok pörögve, hogy újra velünk van. És Edward-dal. A látomásban is láttam, hogy nagyon is jól meglesznek. Gondolkodás közben sikerült összepakolnunk Jass-el. Először Carlisle-ékhoz mentem be, hogy végeztek-, majd Em-ékhez és a végére hagytam Belláékat. Ahogy sejtettem, és a látomásban is láttam, az ágyon kötöttek ki egymást falva. Erre elmosolyodtam, majd megköszörültem a torkom, mire mindketten rám kapták a tekintetüket és igyekeztek illedelmes pózba vágni magukat.Bella igen csak zavarban volt, Edward pedig morgott valamit, amit nem értettem, mert nem figyeltem, de kissé durcásnak tűnt amiért megzavartam őket, mire gondoltban üzentem neki, hogy ha annyira akarja, folytathatja a repülőn. Na meg előttük áll az egész örökkévalóság.
-Csak jöttem megkérdezni, hogy készen vagytok-e, ugyan is lejárt a húsz perc. -mondtam, mire Bella azonnal felkelt és felkapta a bőröndjét és odajött mellém.
-Nem jössz? -kérdezte Edward-ot, aki még mindig az ágyon ült, majd fújt egyet és ő is követett minket. A többiekkel a trónterem előtt találkoztunk. Bella mindenkitől elköszönt, majd mentünk a reptérre.
(Bella szemszöge)
A kocsiban jutott eszembe, hogy mióta vámpír vagyok, sosem voltam tömegben. Emberek között is csak most voltam először Félix-szel, de akkor is csak két ember volt egyszerre egy helyen velem. A repülőn rengetegen lesznek. Na meg ezzel a kis három hónapommal még újszülöttnek számítok. Úgyhogy a kontaktlencsékre is szükségem lesz, amit Jane az első vásárlásunkra tartogatott. Amikor elköszöntem mindenkitől és Jane, Alex és Félix megígérték, hogy amint tudnak, meglátogatnak, de én is jöjjek majd vissza hozzájuk látogatóba.
Kicsit félve szálltam ki a kocsiból a reptéren, de Edward eloszlatta a félelmeimet. Amikor a tömeg felé vettük az irányt, nyeltem egy nagyot majd vettem egy nagy levegőt és az volt az elhatározásom, hogy nem veszek levegőt, amíg el nem foglaljuk a helyünket a gépen. Hirtelen nekem jött valaki, engem meg nagyon hirtelen ért ez a közelség egy emberhez.
-Elnézést! Nem ütöttelek meg? -kérdezte a lány aki nekem jött.
-Semmi gond. -muszáj volt megszólalnom. Ehhez pedig levegővételre volt szükség. Nagyszerű. Ennyit arról, hogy nem veszek levegőt. Nem történt probléma szerencsére, de amikor a csaj feltűnően bámulni kezdte Edward-ot, dühbe jöttem. Gondolom Jasper gondolataiból olvasta ki Edward, hogy a lelkiállapotom igencsak megváltozott.
-Ideje lenne menni kicsim! -szólalt meg, mire a lány összekulcsolódó ujjainkra nézett, majd egy lemondó sóhajjal elvonult. Nyomtan egy gyors puszit szerelmem ajkaira, majd megköszöntem, hogy kirángatott a gondolataimból és indultunk tovább. A repülőn Alice és Jasper mellett ültünk Edward-dal, míg a többiek mögöttünk foglaltak helyet. Sose voltam odáig a repülőutakért. Emberkoromban rendszerint végigaludtam őket, de most ez sajnos lehetetlen. Edward-dal és Alice-val beszélgettük végig az utat, Jasper pedig olvasott valamit. Elterveztük, hogy egy pár napig szokom az embereket, majd visszamegyek a suliba. Amíg van a szememben vörös árnyalat, addig kontaktlencsét kell hordanom, de megbeszéltük, hogy már ez is aranybarna lesz, hogy később ne kelljen hordani azt a borzalmat. Majd azt mondjuk, hogy egy baleset ért, amiben a szemem sérült, ezért kontaktlencsét kell hordanom. Az egész utat végigbeszéltük Vancouverig, majd onnan taxival mentünk a Cullenházhoz. Ekkor jutott eszembe, hogy nekem ott a ház, amiben Charlie-val éltünk, így oda kellene mennem. Amikor kifizettük a fuvart, Edward-hoz fordultam.
-Elvinnél kérlek? -kérdeztem, mire értetlen arccal nézett rám.
-Hová?
-Hát haza. -adtam a -számomra- egyértelmű választ.
-Bella! Kicsim. Mi amikor megkérdeztük, hogy visszajönnél-e Forksba, úgy értettük, hogy ideköltöznél-e. -ez nagyon váratlanul ért. Nem számítottam semmi ilyenre, még csak hasonlóra sem. Az is eszembe jutott, hogy az addig oké, hogy Edward-dal most már rendeződtek a dolgok, de az, hogy "hozzá" költözzem nem korai még?
-Nem szeretnék itt lábatlankodni. Na meg nektek is megvan a megszokott napirendetek meg minden, nem akarok belerondítani a dolgokba.
-Dehogy rondítanál bele. Sőt. Épp ellenkezőleg. Tudod, hogy lányomként szeretlek, és szeretném, ha a családom együtt lenne. Én örülnék neki. Na meg nincs hová menned. -nagyon jól estek a szavai és ha embere lennék, már rég könnycseppek csordulnának le az arcomon a meghatottságtól. De az utolsó mondata megütötte a fülem.
-Apám háza... -nem tudtam befejezni a mondatomat, mert egyrészt megakadtam, másrészt időt sem kaptam, hogy gondolkodjak rajta, hogyan fejezzem be, mert Emmett szólalt meg.
-Tudod, apád házát elárverezték. Te örökölted volna, de miután eltűntél, és jó ideig elő sem kerültél, nem vártak tovább. Sajnálom. -mondta Emmett komolyan.
-Rose-val elhoztuk a cuccaidat és bepakoltuk az egyik szobában. Teljesen berendeztük neked. -mondta Alice is, majd Rose is megszólalt.
-Ugyan nem tudtuk, hogy látunk-e még valaha, tekintve, hogy Alice nem látta a jövődet, de reménykedtünk. Úgyhogy van egy saját szobád is. -mosolygott rám halványan, amit nem tudtam nem viszonozni.
-Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg. -hálálkodtam.
-Csak menjünk be és mesélj, hogy mik történtek veled mióta nem láttunk. Na meg hogy.hogy nem látja Alice a jövődet? -mondta Carlisle.
-És hogy hogyan is történt az, hogy egyik percben még üvöltöztél velem, a másikban meg már ölelgettél és azt mondtad, hogy most már tudod, hogy mi történt. -szólalt meg Edward, majd kezemet megfogva a házba mentünk. Mindenki ment a saját szobájába. Alice velem jött.
-Igazából azért csináltunk neked külön szobát, mert nem tudtuk, hogy ha visszajössz -ha visszajössz egyáltalán- hogyan fogtok Edward-dal viszonyulni egymáshoz. De én szívem szerint a bátyámhoz költöztettelek volna. Úgyhogy szerintem beszél meg vele, mert úgy érzem te is szeretnéd. -villantott rám egy ezer wattos mosolyt. -Majd utána ha szükség van rá megmutatom a szobát, vagy csak a cuccaidat hordjuk át. -tette még hozzá, majd elszáguldott a saját szobája felé. Én amikor Edward-szobája elé értem, bekopogtam, majd amikor engedélyt kaptam beléptem, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Nem tudtam hogyan kérdezhetnék rá. Kényelmetlenül kezdtem magam érezni. Ó a francba. Még nem néztem fel, csak az előttem elterülő szőnyeget fixíroztam, de nem telt el így 2 másodperc, mert Edward olyan szenvedéllyel kezdett el csókolni, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány.
-Mikor hozzuk át a cuccodat? -kérdezte mosolyogva, amikor egy kicsit eltávolodott tőlem. Hirtelen fel se fogtam, hogy mire gondol. -Tudod, a szobából ide. -gesztikulált kissé eltúlozva, mire a vállába boxoltam, ő meg odakapott és úgy csinált, mintha nagyon fájna neki. -Naa ezt most miért kaptam?
-Nem ér, hogy először el veszed az eszem, aztán kigúnyolsz mert -ész híján- nem fogom fel, hogy miről beszélsz. -magyaráztam tettetett sértődöttséggel, mire felnevetett.
-Szóval elveszem az eszed? -kérdezte kihívóan, mire gyorsabban kezdtem venni a levegőt.
-Mintha nem tudnád. -csókoltam meg megint, de ez most csak egy ártatlan puszi volt, majd elmentem mellette.
-Szóval, mikor hozzuk át a cuccaidat? -kérdezte ismét.
-Te nem... mármint téged...
-Örülnék neki. Nagyon is. Nem is értem, hogyan gondolhattad ennek az ellenkezőjét. Hiányoztál. -mondta komolyan, majd egy puszit nyomott a homlokomra, majd mikor arca a látóterembe került, vigyort láttam rajta. -Mostantól nem menekülsz előlem. Egy percet sem akarok tőled távol tölteni. Kínszenvedés volt számomra ez a pár hónap. Egy örökkévalóság. -tért vissza a komolyság. Végigsimítottam az arcán, majd kezemet ott hagytam. Ő a mozdulat közben lehunyta a szemét és felsóhajtott, majd mikor kinyitotta gyönyörű, aranybarna szemeit, szín tiszta szerelmet láttam benne.
-El nem tudom mondani, hogy mennyire hiányoztál. De jobb volt, ha arra gondoltam, hogy te boldog vagy amellett a másik nő mellett. Ha tudtam volna az igazat, hogy te is úgy szenvedsz mint én, nem tettem volna ilyen nagy hülyeséget. -hajtottam le a fejem amikor ismét elkapott a bűntudat. Nem kellett volna ennyit szenvednem nekem sem és neki sem, ha nem vagyok ilyen hülye. A legkevésbé sem szeretném, ha neki szenvednie kellene. Edward egyik ujjával az állam alá nyúlva kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
-Nem a te hibád. Megtörtént, igen. Szörnyű volt. De szerintem ez csak még erősebbé tette ezt a dolgot. Úgyhogy ne legyen bűntudatod. Kérlek. Csak örüljünk annak, hogy együtt vagyunk. -ekkor eszembe jutott egy régebbi beszélgetésünk.
-Igazad van. Lehetne egy kérdésem?
-Persze.
-Régebben amikor rákérdeztem, hogy átváltoztatnál-e, te határozott nemmel feleltél. Most mit gondolsz erről a helyzetről, hogy már én is vámpír vagyok?
-Részben nagyon örülök neki. Részben viszont szörnyen elkeserít. -a második mondat nem tetszett. -Mert mint akkor is megmondtam, nem akartam elvenni a lelkedet. De észre kellett vennem, hogy belőled nem távozott el a lélek, amikor átváltoztál...
-Belőled sem Edward! -vágtam közbe. -Mikor hiszed már el végre, hogy van lelked, Nem is akármilyen. Mindenkinek vannak sötét foltok a múltjában. Ez nem változtat semmin. -halványan elmosolyodott, majd adott egy puszit a számra.
-Köszönöm.
-De mit? -kérdeztem rá , mert valóban nem volt fogalmam róla, hogy mit köszönget nekem.
-Hogy mellettem vagy. És hogy mindig kirángatsz az önsanyargatásból. -mosolyodott el.
-Szeretlek. -úgy éreztem muszáj most kimondanom.
-Én is szeretlek. -viszonozta vallomásomat, majd felállt és engem is magával húzott. -Na hozzuk át a cuccaidat. Erre egy Alice jelent meg az ajtóban.
-Segítünk! -mondta, mire Esme is megjelent a szobában. Na igen. lakberendező lévén az lenne a csoda, ha nem segítenének.
Egy óra múlva már az Edward-dal közös szobánkban álltunk. Mindenki segített. A fiúk a nagyobb bútorokat pakolgatták, míg mi, lányok az apróság helyeit változtattuk. Igen csak feltűnő változások mentek végbe a szobán. A gardrób ki lett bővítve, az ágy, amit nekem vásároltak a szobába, átkerült ide és a kanapé ment át abba a szobába. Amikor az ágyat hoztuk át Emmettnek nem egy perverz megjegyzése volt, amikre ha ember lettem volna már olyan vörössé változtam volna, mint egy paradicsom. Pedig még sosem kerültünk Edwarddal olyan helyzetbe. De a gondolat, hogy lesz ilyen alkalom, mert nyilván lesz. Jasper rám kapta a fejét, mire elszégyelltem magam. Erre Edward is felén fordult. Francba! Biztosan hallotta Jass gondolatait. Lehetne még ennél is kínosabb? Aligha. -válaszoltam meg a saját kérdésemet, majd amikor végeztünk, mindenki elment a saját szobájába. Tekintve, hogy már jócskán az éjszaka közepén voltunk, ez természetes volt. Edward-dal elterültünk az ágyon és szerencsére nem hozta fel Jasper gondolatait, amiért nagyon hálás voltam.
-Mesélj egy kicsit. Például amit lent is említettem. Mi volt az, amikor kiabáltál velem, aztán egy pillanattal később már ölelgettél és azt mondtad, hogy mindent tudsz?
-Ezt nem mondtam el a Volturinál senkinek, mert nem akartam, hogy Aro tudjon róla. Tudod, amikor elf voltam, te már akkor sem hallottad a gondolataimat, mert egy mentális pajzs vett körül. Ez a mentális pajzs az én képességem. Megvéd mások képességeitől. Ezért nem hallod a gondolataimat, ahogyan Aro sem látja őket és Jane képessége sem fog rajtam. Aztán azt hittem, hogy ennyi, de Angliában találkoztam egy vámpírral, aki kitalálta, hogy talán ki tudnám terjeszteni ezt a pajzsot másokra is. Így kipróbáltuk, hogy ha a pajzsom alá vonom, talán hat rám a képessége. Aztán amikor hozzámért, éreztem, hogy valami mintha belém ivódott volna. Aztán megláttam pár képet a múltjából. Ő is látta az én múltamat és én is az övét. Ugyan is átvettem a képességét. Mással még nem csináltam ilyet, de szerinte ha másra is kiterjesztem, át tudom venni más vámpírok képességét. Így lehetek nagyon erős vámpír. -erre csak döbbenetet láttam szerelmem arcán.
-Szóval jobban járok, ha jól viselkedek. -viccelte el a dolgot, mire felnevettem és bólintottam.
-Egyéb kérdés?
-Milyen voltak az első napjaid vámpírként? -kérdezte miközben egy hajtincsemmel játszadozott.
-Érdekes. De amikor felkeltem már akkor sem kívántam az embervért. -erre hatalmas szemekkel nézett rám. -Aro rögtön szólni akart Heidi-nek, hogy hozasson turistákat de én megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó embereket ölni, így már akkor állatok vérét ittam. Sosem ittam még emberből. Őszintén szólva nem is szeretnék.
-Hihetetlen barátnőm van. -vigyorgott, majd megcsókolt. Amikor elváltam volna tőle, ő elkapta a tarkómat, visszahúzott magához és nem engedett. Úgy csókolt, mint még soha. Egy ideig így voltunk, majd egyszer csak meghallottuk, amint Emmett és Rosalie nem éppen visszafogottan csinálják szokásos éjszakai tevékenységüket. Edward a szemembe nézett, majd újra ajkaimra tapadt. Amikor a combomon simított végig a ruhám alatt, akkor jött meg az eszem.
-Edward! -elfordítottam a fejem, hogy tudjak szólni, de ez őt nem igazán zavarta, ugyan is a nyakam kényeztetésével lett elfoglalva. -Edward! -szólítottam meg még egyszer, mire egy "igen" szócskával ugyan visszakérdezett, de nem hagyta abba tevékenységét. -Ezt...nem igazán kéne. -mondta ki végre, mire rám emelte vágytól éjsötét szemeit.
-Miért? Régen nem ezért harcoltál annyira? Vágyom rád. -mikor az utolsó két szót is kimondta, a gyomrom egy bukfencet vetett. Szigorúan jó értelemben. -Most már nem kell attól félnem, hogy egy rossz mozdulattal megölhetlek. Régen csak azért mondtam nemet. Mert féltettelek.
-Igen, ezért harcoltam annyira régen, és hidd el, hogy most is nagyon szeretném, de kicsit korainak tartom még.
-Korainak? Akkor nem tartottad korainak?
-Ez más. Több hónap után ma vagyunk végre először együtt. Csak azt mondom, hogy várjunk egy kicsit. Nekem is nagyon nehéz most leállni, de így gondolom helyesnek. -mondtam, mire bólintott egyet.
-Ne haragudj. Nem tudom mi ütött belém.
-Jaj, nehogy bocsánatot kérj! Élveztem. És nemsokára tovább is megyünk ha szeretnéd.
-Ne csak miattam csináld.
-Ugyan úgy vágyom rád én is. Hát nem veszed észre? Nemsokára. -mondtam, majd visszahajtottam a fejem a mellkasára.
Láttam Jane-n egy kis izgatottságot, amit nem tudtam mire vélni, de betudtam a viszontlátás örömének. Viszont amikor Volterrába értünk és a lelkesedés csak fokozódott, már nem bírtam és rákérdeztem.
-Jane! Mi ez a fene nagy izgatottság?
-Nem tudom miről beszélsz drága barátnőm. -vigyorgott. -Egyszerűen csak jó kedvem van, hogy visszajöttél. -ölelt meg szorosan. Csakhogy én még mindig nem értettem semmit. Na mindegy. Csak kiderül nemsokára. Amikor már a palotán belülre értünk szóltam a többieknek, hogy felmegyek a szobámba és kipakolok, utána találkozunk a trónteremben, ugyan is a mesterek előtt is illene megmutatnom magam.
-Nem! -kiáltott fel Jane. Mi van ma vele? -Előbb megyünk a trónterembe. -jelentette ki, majd elkezdett az említett terem felé húzni.
-Jane! Jane, állj meg! -szóltam rá, de csak nem tett így. Amikor a trónterem elé értünk, kinyitották előttünk a hatalmas ajtókat és beléptünk.
-Bella! Drágám, hogy-hogy hamarabb hazajöttél? -kérdezett Aro, mire nekem gyorsan ki kellett találnom valamit, mert azt nem mondhattam, hogy nem akartam találkozni Cullen-ékkel.
-Még sosem voltam távol innen. És hiányoztatok. Hiányzott a hely. Na meg Félix is az agyamra ment időnként. -mosolyodtam el és a többiek is így tettek.
-Jól van gyermekem, örülök, hogy így döntöttél. Miután kipakolsz kérlek gyere vissza és mesélj egy kicsit. -kért mire bólintottam, aztán a cuccaim felé vettem az irányt, majd a lépcsőn indultam felfelé, Jane-val a nyomomban.
-Most már elárulod mi ütött beléd? -kérdeztem, de nem kaptam rá választ. mintha nem is hallotta volna, elengedte a füle mellett. Amikor a szobám elé értünk, Jane felém fordult és vigyora még szélesebb volt mint eddig.
-A trónteremben találkozunk. -mondta, majd elsuhant. Nem értem én ezt. mi a fene folyik itt? Na mindegy. Kipakolok, aztán le a trónterembe és akkor remélhetőleg mindenre fény derül. Ahogy benyitottam a szobámba, napfény illata csapott meg. Vonzott az illat. Tekintve, hogy borús idő volt, nem hiszem, hogy tényleg a napfénynek lenne az illata, tehát szaglászni kezdtem. Ám ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, meghallottam, hogy az kulcsra zárul, így hátra kaptam a fejem, mire szembe találtam magam azzal a vámpírral, akivel soha többé nem akartam. Vagyis ez nem teljesen igaz. Minden vágyam az volt, hogy lássam, de nem így. Hogy megalázott. Hogy elárult.
-Mit keresel itt? -kérdeztem mérgesen, de ő csak mosolygott. Azzal az ellenállhatatlan mosolyával, amivel mindig is le tudott venni a lábamról. De most nem fog összejönni. Határoztam el magam, de eme elhatározásom megdőlni látszott, ahogyan egyre közeledett felém.
-Bella! Elképesztően gyönyörű vagy. -már majdnem olvadozni kezdtem, de megembereltem magam.
-Felelj a kérdésemre!
-Téged. Téged kereslek. Mióta elmentél. Borzasztóan hiányoztál. Átkutattam egész Angliát, egész Olaszországot. Volterra volt az utolsó reményem. És megtaláltalak. Hihetetlen. -mosolygott és tényleg úgy nézett ki, mint aki nem hiszi el amit lát.
-Most, hogy megtaláltál mehetsz is vissza. -mondtam neki, de nem tágított.
-Ne mondj ilyet... -folytatta volna, de én belé fojtottam a szót.
-Egyáltalán minek kerestél? Egy kegyelem döfésért? Hogy a képembe vágd, hogy nem voltam elég jó? Vagy hogy meg mond, hogy nem volt bőr a képeden, hogy ezt akkor bevalld nekem, ezért ezt most pótolni akarod? Köszönöm, de képzeld, magamtól is rájöttem. -hagyta, hogy kitomboljam magam, majd megszólalt.
-Nem Bella, nagyot tévedsz. Hagyd, hogy elmagyarázzam. -mondta és megfogta a karomat mielőtt tiltakozhattam volna. Erre képek ezrei özönlöttek a szemeim előtt. Láttam azt a napot. Edward végig azt hitte, hogy én vagyok vele aznap. Annak a vámpírnak ez volt a képessége. Annak tudta láttatni magát, akinek vagy aminek csak akarta. Végre beadta a derekát, hogy megtesszük, erre bekavar az a nő. De nem ő tehet róla. Miután rájött, hogy mi történt, megölte -mint megtudtam- Sarah-t. Szóval szeret. Hatalmas boldogság lett úrrá rajtam. Hiszen szeret! És akkor is szeretett. Nem csalt meg. Vagyis nem önszántából. Szóval erre akart kilyukadni Carlisre amikor azt mondta, hogy nem direkt. Istenem. És én olyan hülye voltam, hogy elszaladtam. Láttam a látomásban, hogy hogyan kutatta át értem egész Angliát, majd Itáliát. Hogy milyen elkeseredett volt, és összehasonlítottam azt arcot azzal, amit most látok és rájöttem, hogy ez sokkal jobban tetszik. Akkor vagyok boldog, ha ő is. Amikor az utolsó kép is elhalványult, kitéptem a karomat Edward kezei közül, majd a karjai közé vetettem magam, és szorosan öleltem.
-Ne haragudj rám! Olyan hülye voltam.
-Tessék? Nem értem. Nem mondtam még semmit, te pedig úgy viselkedsz, mintha a te hibád lenne az egész.
-Mert az is. Ha akkor nem menekülök el, ha akkor meghallgatlak, vagy meghallgatom Carlisle-t, nem így alakultak volna a dolgok.
-Elmagyaráznád kérlek? Mert nem értek semmit. Mi ez a hirtelen változás? Mi miatt gondoltad meg magad?
-Már mindent tudok. Mindent tudok arról a napról. arról az időről, amit külön töltöttünk. -értetlen arcát látva elmosolyodtam, majd magyarázni kezdtem volna, ha nem jut eszembe, hogy a mestereknél kéne megjelennem. -Később mindent elmagyarázok. Nagyon szeretlek. Mindig is szerettelek. a levélben is leírtam. -mondtam, mire előhalászott a zsebéből egy ketté hajtott papírt, amit látszólag vagy ezerszer elolvastak. Pár másodpercbe tellett, mire rájöttem, hogy az a levelem.
-Tudom. És én is téged.
-Meg tudsz bocsájtani? -kérdeztem reménykedve.
-Igazából nincs miért. Ha én lettem volna a te helyedben, szerintem én is így viselkedtem volna. Ha nem rosszabbul. -mosolyodott el, majd komoly lett az arca és közeledett az enyém felé, majd félénken megcsókolt. Hogy én mióta vártam erre. Nagyon hiányzott. A csókja, az érintése, a hangja, az illata -amit már sokkal erőteljesebben érzek- és az egész lénye. Edward maga. Olyan volt, mintha ezer éve csókolt volna meg utoljára. Hűvös sóhaja végig futott a számon ahogy el akart húzódni, de én nem engedtem. a tarkójánál fogva visszarántottam, mire belemosolygott a csókba. Ezúttal szenvedélyesebbek voltunk, és már az oxigén miatt sem kellett szünetet tartani, így egyáltalán nem akartam tőle távolabb húzódni, de egy idő után muszáj volt. Ahogy hátrébb léptünk, az a féloldalas mosoly jelent meg az arcán, amit mindig is imádtam.
-Ez már nagyon hiányzott. -mondta, mire elnevettem magam.
-Most mennem kell Aroékhoz, de nemsokára visszajövök.
-Szerintem és is ott leszek, mert minket akar bemutatni neked. -ezután egy rövid búcsúcsók után én a trónterem felé vettem az irányt, míg Edward átment Alice-ékhoz.
-Igen mester?
-Gyermekem! Be kell mutatnom neked a vendégeinket. -tényleg. Eddig fel sem fogtam, hogy Jane becsapott. Na majd számon kérem. Erre beléptek a terembe Cullenék. Alice rögtön odarohant hozzám.
-Bella! Úgy örülök neked! Annyira hiányoztál. De te...nem értem. Nem látom a jövődet. -hadarta, mire csak elmosolyodtam.
-Később mindent elmagyarázok. -mondtam neki, majd csak azt vettem észre, hogy egy hatalmas medve karjai között vagyok, aki ezerrel pörget a levegőben. Erre felnevettem.
-Igen, te is hiányoztál nekem Emmett. -ekkor letett végre.
-Jó újra látni húgi. -borzolta össze a hajam, mire vágtam egy grimaszt. Erre a mackó hangosan felnevetett. Majd mindenki sorban megölelt, még Rose is mosolyogva köszönt, amin nagyon meglepődtem, de még Jasper is megölelgetett. Edward is odajött a végén és miután megölelt, egy puszit nyomott a számra, mire Alice örömujjongásban tört ki.
-Látom nem kell bemutatnom senkit senkinek. -mondta Aro meglepődve, mire csak elmosolyodtam. -Honnan ismeritek Bellát? -kérdezte a mester Carlisle felé fordulva.
-Mi már ismertük Bellát emberkorában. Esme-vel lányunkként szerettük. És szeretjük még mindig.
-Én pedig húgomként. -ugrott előre Alice.
-Csatlakozom az előttem szólóhoz. -szólalt meg Emmett is, mire felesége és Jasper is előrébb lépett egy lépést. -hihetetlenül jól esett, hogy annak ellenére, ahogyan viselkedtem, még mindig így gondolják.
-Edward! Nem most lett Bella a párod, ha jól sejtem. -szólalt fel Aro vészjóslóan. Mire akar ezzel kilyukadni.
-Nem, Aro. Már régebben is szerettem. -válaszolt Edward komolyan.
-Tehát megtévesztettétek? Hiszen ő akkor még nem tudhatta, hogy mik vagytok. Az törvénytelen lett volna. Hacsaknem megszegtétek azt.
-Nem szegtek törvényt Aro. -szóltam közebe, mielőtt még jobban belelovalná magát ebbe a következtetésébe. -Még elf voltam, amikor megismerkedtem Cullenékkel. Tehát magamtól tudtam, hogy mik. Tudod, amikor idekerültem csak egy-két napja voltam ember.
-Tudom gyermekem. -nézett rám kedvesen. -Nem is gyanúsítottam semmivel a Cullen klánt. Vagyis jobban mondva a Cullen családot. Ugyan is látszik, hogy ti nem egy klán vagytok, hanem egy igazi, összetartó család. Jólvan, menjetek beszélgessetek. Régen találkoztatok. Biztosan sok minden van amit meg kell beszélnetek. -mondta, mire bólintottam, majd mind kimentünk és a kastély kertjébe mentünk, ahol Carlisle, Esme és Emett leült egy padra, Rose Em ölébe, míg Alice, Jasper Edward és én a földre ültünk.
Rengeteget beszélgettünk, elmondtak mindent, hogy mi történt velük amíg távol voltunk egymástól, és én is meséltem nekik erről az időszakról. A képességemről persze nem mondtam semmit, mert nem akartam, hogy bárki is hallja a kastélyból. Még jól jöhet, hogy nem tudnak róla. Jó pár óra beszélgetés után Esme feltett egy olyan kérdést, amire így hirtelen nem is számítottam, de belegondolva számíthattam volna rá.
-Bella, drágám! Visszajössz velünk Forksba? -kérdezte, mire nekem egy szó sem jött ki a számon. Én szívesen visszamentem volna, de ehhez a többiek véleményére is szükség volt. Először Edward-ra néztem, aki csak rám mosolygott, amit egy igennek vettem, majd körbepillantottam a többeken, akiken nem láttam ellenszenv jelét, sőt, Alice felháborodottan szólalt fel.
-Ez nem is kérdés. Persze, hogy visszajössz. Ugye? -kérdezett engem ő is.
-Ha nem zavarok senkit...-kezdtem, de Rosalie belém fojtotta a szót.
-Már hogy zavarnál Bella? Te nem láttad a családunkat, de miután elmentél, már semmi sem volt olyan, mint égen. -ez meglepett.
-Egyetértek. -csatlakozott Jasper, Emmett pedig csak serényen bólogatott.
-Hát, akkor igen. Már csak Aroéknak kell beleegyezniük. -mondtam fintorogva, mire Edward végig simított a hajamon.
-Ne aggódj. Megoldjuk. -csak ennyit mondott, de én tényleg nyugodtabb letten egy kicsit. Ha ő mellettem van, már nem kell félnem semmitől. Hihetetlen, hogy ennyi ideig kibírtam nélküle. Fogalmam sincs, hogy hogyan sikerülhetett. A lényeg, hogy többet ilyet nem szeretnék. Nagyon nem.
Amikor visszamentünk a trónterembe, a mesterek rögtön felemelték a fejüket és kíváncsi tekintettel méregettek engem és a Cullen családot is.
-Mindent megbeszéltetek barátom? -kérdezte Aro Carlisle-t.
-Igen, Aro. De most veled is beszélnünk kell. Bella! -mondta, majd jelentőségteljesen rám nézett, mire Aro is követte a tekintetét.
-Aro. Köszönök mindent amit értem tettetek, nagyon sokat tanultam tőletek, de szeretnék visszamenni Forksba a Cullenékkel.
-Miért? -csak ennyit kérdezett és én tudtam, hogy nem igazán tetszik neki az ötlet, hogy elmenjek. Nem azért, mert annyira megszeretett volna vagy valami, hogy hiányoznék neki, hanem mert arra várt, hogy megjelenjen az a fene nagy képességem, amiről Eleazar beszélt neki. amitől olyan nagyon erős lennék. Csak azért kellettem neki, hogy növeljem a Volturi hatalmát. Mert egy olyan erős vámpírral szinte legyőzhetetlenek lennének. Legalábbis ezt hallottam egy alkalommal, amikor kihallgattam a mesterek beszélgetését. Jó, tudom, nem szép dolog hallgatózni, de mindig is tudtam, hogy nem kellek nekik más miatt, csak a hatalmuk növelése érdekében. Azért voltak velem mindig kedvesek, hogy nehogy megutáljam őket, mert ha az ellenségeimmé válnak, akkor le tudom győzni őket. Csakhogy ezzel egy kicsit mellé fogtak. Ugyan is ezt mindig is tudtam, és abban reménykedek, hogy egyszer fel tudom használni ellenük a tőlük szerzett tapasztalataimat.
-Mert ők a családom. Velük szeretnék élni. Szeretem őket.
-Mi lenne, ha ők is csatlakoznának hozzánk? Így mindig velük lehetsz.
(Edward szemszöge)
Miközben kedvesem magyarázta Aro-nak, hogy miért is szeretne velünk visszajönni Forksba, én végig Aro gondolatait figyeltem. Hihetetlen, hogy nem elég neki, hogy megszerezte Bellát, még minket is magának akar tudni. Azt tudtam, hogy engem és Alice-t is akarja, de így az egész családot megkaparinthatja. Más nem biztos, hogy látta, de én már ismertem szerelmemet annyira, hogy lássam rajta, hogy iszonyatosan dühbe jött Aro eme felvetésére, de próbált higgadt maradni, ezért egy kicsit megszorítottam a kezét.
-Köszönöm Aro, ez kedves tőled, de Esme például mindig is kisvárosban szeretett lakni az erdőben. Ettől nem akarom megfosztani. Na meg nem szeretném, hogy a többieknek is költözniük kelljen. Már beilleszkedtek ott az emberek között. Elég ha pár év múlva kell továbbállniuk. -erre Aro is mérges lett, de igyekezett ő sem kimutatni. Itt nem lehetett máshogy csinálni. Mindig higgadtnak kellett mutatnod magadat, még ha nem is voltál az. De mivel nem akart Bella ellenségévé válni, így nehezen, de beleegyezett a dologba. De eltervezte, hogy őt, Alice-t és engem is megszerez egyszer a Volturinak.
-Nagyon köszönöm. Megyek, összepakolok. -mondta, majd egy biccentés után kiment a teremből, mi pedig követtük.
-Mi is pakolunk. -fordult felénk Alice. -20 perc múlva találkozunk itt.
-Mióta kell neked 20 perc a pakoláshoz? Pláne vámpírsebességgel. -kérdezte Bella, én meg csak mosolyogtam, ugyan is én láttam Alice gondolataiban a választ.
-Nem nekem fog kelleni annyi idő, hanem nektek. -erre szerelmem értetlenül nézett rá, de ő csak intett egyet. -Majd megtudod, de most menjünk, mert lassan a 20-ból már csak 05 perc marad. -mondta, majd el is tűnt, Jasper pedig utána.
-Akkor húsz perc múlva. -szólt Bella, majd ő is rohant a szobájába és mi is mentünk pakolni.
(Bella szemszöge)
Nem értettem, hogy minek kell 20 perc, na mindegy. Mivel volt időm, így nem siettem. Alig pakoltam két perce, amikor két kart éreztem meg a derekam körül, amiknek a tulajdonosa a nyakamba csókol. -erre elmosolyodtam.
-Nem kéne pakolnod? -kérdeztem, miközben megfordultam és végig simítottam a mellkasán.
-Szerinted Alice miért mondott 20 percet? -kérdezte féloldalasan mosolyogva. -Na meg kész vagyok. -mutatott az ajtó mellé dobott utazótáskára.
-De én még nem vagyok kész.
-Segítek. -jelentette ki és már ki is húzott egy fiókot, majd beleborította a bőröndömbe. -erre felnevettem.
-Kösz. Így minden összegyűrődik. -méltatlankodtam, mire csak megforgatta a szemét.
-Mióta érdekel az téged?
-Nem érdekel, de azért rendesen kellene bepakolni nem gondolod? -kérdeztem, mire csak megrázta a fejét. Kiszedte a bőröndből a beleborított cuccokat, majd vámpírsebességgel elkezdte belehajtogatni őket. Mire mindent elpakoltunk még mindig maradt 10 percünk. Leültünk az ágyra, és Edward-ra néztem.
-Még van időnk. Mit szeretnél csinálni? -semmi hátsó szándék nem volt emögött a kérdés mögött, de úgy néz ki Edward ezt nem úgy gondolta, ugyan is hamiskás fény csillant meg a szemében, majd ajkait az enyémre nyomta, miközben eldöntött az ágyon.
(Alice szemszöge)
Annyira örülök, hogy újra együtt az egész család. Ugyan is Bella is a családhoz tartozik. Nagyon hiányzott már. Az, hogy nem láttam a jövőjét, hihetetlenül idegesített. Azt sem tudhattam biztosra, hogy él-e még. Amikor a kastélyba érkezett, halványan ugyan, de láttam pár képet a jövőjéből. Nem olyan tisztán mint másokét, de egy-két képet el tudtam csípni a jövőjéből. Teljesen fel vagyok pörögve, hogy újra velünk van. És Edward-dal. A látomásban is láttam, hogy nagyon is jól meglesznek. Gondolkodás közben sikerült összepakolnunk Jass-el. Először Carlisle-ékhoz mentem be, hogy végeztek-, majd Em-ékhez és a végére hagytam Belláékat. Ahogy sejtettem, és a látomásban is láttam, az ágyon kötöttek ki egymást falva. Erre elmosolyodtam, majd megköszörültem a torkom, mire mindketten rám kapták a tekintetüket és igyekeztek illedelmes pózba vágni magukat.Bella igen csak zavarban volt, Edward pedig morgott valamit, amit nem értettem, mert nem figyeltem, de kissé durcásnak tűnt amiért megzavartam őket, mire gondoltban üzentem neki, hogy ha annyira akarja, folytathatja a repülőn. Na meg előttük áll az egész örökkévalóság.
-Csak jöttem megkérdezni, hogy készen vagytok-e, ugyan is lejárt a húsz perc. -mondtam, mire Bella azonnal felkelt és felkapta a bőröndjét és odajött mellém.
-Nem jössz? -kérdezte Edward-ot, aki még mindig az ágyon ült, majd fújt egyet és ő is követett minket. A többiekkel a trónterem előtt találkoztunk. Bella mindenkitől elköszönt, majd mentünk a reptérre.
(Bella szemszöge)
A kocsiban jutott eszembe, hogy mióta vámpír vagyok, sosem voltam tömegben. Emberek között is csak most voltam először Félix-szel, de akkor is csak két ember volt egyszerre egy helyen velem. A repülőn rengetegen lesznek. Na meg ezzel a kis három hónapommal még újszülöttnek számítok. Úgyhogy a kontaktlencsékre is szükségem lesz, amit Jane az első vásárlásunkra tartogatott. Amikor elköszöntem mindenkitől és Jane, Alex és Félix megígérték, hogy amint tudnak, meglátogatnak, de én is jöjjek majd vissza hozzájuk látogatóba.
Kicsit félve szálltam ki a kocsiból a reptéren, de Edward eloszlatta a félelmeimet. Amikor a tömeg felé vettük az irányt, nyeltem egy nagyot majd vettem egy nagy levegőt és az volt az elhatározásom, hogy nem veszek levegőt, amíg el nem foglaljuk a helyünket a gépen. Hirtelen nekem jött valaki, engem meg nagyon hirtelen ért ez a közelség egy emberhez.
-Elnézést! Nem ütöttelek meg? -kérdezte a lány aki nekem jött.
-Semmi gond. -muszáj volt megszólalnom. Ehhez pedig levegővételre volt szükség. Nagyszerű. Ennyit arról, hogy nem veszek levegőt. Nem történt probléma szerencsére, de amikor a csaj feltűnően bámulni kezdte Edward-ot, dühbe jöttem. Gondolom Jasper gondolataiból olvasta ki Edward, hogy a lelkiállapotom igencsak megváltozott.
-Ideje lenne menni kicsim! -szólalt meg, mire a lány összekulcsolódó ujjainkra nézett, majd egy lemondó sóhajjal elvonult. Nyomtan egy gyors puszit szerelmem ajkaira, majd megköszöntem, hogy kirángatott a gondolataimból és indultunk tovább. A repülőn Alice és Jasper mellett ültünk Edward-dal, míg a többiek mögöttünk foglaltak helyet. Sose voltam odáig a repülőutakért. Emberkoromban rendszerint végigaludtam őket, de most ez sajnos lehetetlen. Edward-dal és Alice-val beszélgettük végig az utat, Jasper pedig olvasott valamit. Elterveztük, hogy egy pár napig szokom az embereket, majd visszamegyek a suliba. Amíg van a szememben vörös árnyalat, addig kontaktlencsét kell hordanom, de megbeszéltük, hogy már ez is aranybarna lesz, hogy később ne kelljen hordani azt a borzalmat. Majd azt mondjuk, hogy egy baleset ért, amiben a szemem sérült, ezért kontaktlencsét kell hordanom. Az egész utat végigbeszéltük Vancouverig, majd onnan taxival mentünk a Cullenházhoz. Ekkor jutott eszembe, hogy nekem ott a ház, amiben Charlie-val éltünk, így oda kellene mennem. Amikor kifizettük a fuvart, Edward-hoz fordultam.
-Elvinnél kérlek? -kérdeztem, mire értetlen arccal nézett rám.
-Hová?
-Hát haza. -adtam a -számomra- egyértelmű választ.
-Bella! Kicsim. Mi amikor megkérdeztük, hogy visszajönnél-e Forksba, úgy értettük, hogy ideköltöznél-e. -ez nagyon váratlanul ért. Nem számítottam semmi ilyenre, még csak hasonlóra sem. Az is eszembe jutott, hogy az addig oké, hogy Edward-dal most már rendeződtek a dolgok, de az, hogy "hozzá" költözzem nem korai még?
-Nem szeretnék itt lábatlankodni. Na meg nektek is megvan a megszokott napirendetek meg minden, nem akarok belerondítani a dolgokba.
-Dehogy rondítanál bele. Sőt. Épp ellenkezőleg. Tudod, hogy lányomként szeretlek, és szeretném, ha a családom együtt lenne. Én örülnék neki. Na meg nincs hová menned. -nagyon jól estek a szavai és ha embere lennék, már rég könnycseppek csordulnának le az arcomon a meghatottságtól. De az utolsó mondata megütötte a fülem.
-Apám háza... -nem tudtam befejezni a mondatomat, mert egyrészt megakadtam, másrészt időt sem kaptam, hogy gondolkodjak rajta, hogyan fejezzem be, mert Emmett szólalt meg.
-Tudod, apád házát elárverezték. Te örökölted volna, de miután eltűntél, és jó ideig elő sem kerültél, nem vártak tovább. Sajnálom. -mondta Emmett komolyan.
-Rose-val elhoztuk a cuccaidat és bepakoltuk az egyik szobában. Teljesen berendeztük neked. -mondta Alice is, majd Rose is megszólalt.
-Ugyan nem tudtuk, hogy látunk-e még valaha, tekintve, hogy Alice nem látta a jövődet, de reménykedtünk. Úgyhogy van egy saját szobád is. -mosolygott rám halványan, amit nem tudtam nem viszonozni.
-Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg. -hálálkodtam.
-Csak menjünk be és mesélj, hogy mik történtek veled mióta nem láttunk. Na meg hogy.hogy nem látja Alice a jövődet? -mondta Carlisle.
-És hogy hogyan is történt az, hogy egyik percben még üvöltöztél velem, a másikban meg már ölelgettél és azt mondtad, hogy most már tudod, hogy mi történt. -szólalt meg Edward, majd kezemet megfogva a házba mentünk. Mindenki ment a saját szobájába. Alice velem jött.
-Igazából azért csináltunk neked külön szobát, mert nem tudtuk, hogy ha visszajössz -ha visszajössz egyáltalán- hogyan fogtok Edward-dal viszonyulni egymáshoz. De én szívem szerint a bátyámhoz költöztettelek volna. Úgyhogy szerintem beszél meg vele, mert úgy érzem te is szeretnéd. -villantott rám egy ezer wattos mosolyt. -Majd utána ha szükség van rá megmutatom a szobát, vagy csak a cuccaidat hordjuk át. -tette még hozzá, majd elszáguldott a saját szobája felé. Én amikor Edward-szobája elé értem, bekopogtam, majd amikor engedélyt kaptam beléptem, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Nem tudtam hogyan kérdezhetnék rá. Kényelmetlenül kezdtem magam érezni. Ó a francba. Még nem néztem fel, csak az előttem elterülő szőnyeget fixíroztam, de nem telt el így 2 másodperc, mert Edward olyan szenvedéllyel kezdett el csókolni, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány.
-Mikor hozzuk át a cuccodat? -kérdezte mosolyogva, amikor egy kicsit eltávolodott tőlem. Hirtelen fel se fogtam, hogy mire gondol. -Tudod, a szobából ide. -gesztikulált kissé eltúlozva, mire a vállába boxoltam, ő meg odakapott és úgy csinált, mintha nagyon fájna neki. -Naa ezt most miért kaptam?
-Nem ér, hogy először el veszed az eszem, aztán kigúnyolsz mert -ész híján- nem fogom fel, hogy miről beszélsz. -magyaráztam tettetett sértődöttséggel, mire felnevetett.
-Szóval elveszem az eszed? -kérdezte kihívóan, mire gyorsabban kezdtem venni a levegőt.
-Mintha nem tudnád. -csókoltam meg megint, de ez most csak egy ártatlan puszi volt, majd elmentem mellette.
-Szóval, mikor hozzuk át a cuccaidat? -kérdezte ismét.
-Te nem... mármint téged...
-Örülnék neki. Nagyon is. Nem is értem, hogyan gondolhattad ennek az ellenkezőjét. Hiányoztál. -mondta komolyan, majd egy puszit nyomott a homlokomra, majd mikor arca a látóterembe került, vigyort láttam rajta. -Mostantól nem menekülsz előlem. Egy percet sem akarok tőled távol tölteni. Kínszenvedés volt számomra ez a pár hónap. Egy örökkévalóság. -tért vissza a komolyság. Végigsimítottam az arcán, majd kezemet ott hagytam. Ő a mozdulat közben lehunyta a szemét és felsóhajtott, majd mikor kinyitotta gyönyörű, aranybarna szemeit, szín tiszta szerelmet láttam benne.
-El nem tudom mondani, hogy mennyire hiányoztál. De jobb volt, ha arra gondoltam, hogy te boldog vagy amellett a másik nő mellett. Ha tudtam volna az igazat, hogy te is úgy szenvedsz mint én, nem tettem volna ilyen nagy hülyeséget. -hajtottam le a fejem amikor ismét elkapott a bűntudat. Nem kellett volna ennyit szenvednem nekem sem és neki sem, ha nem vagyok ilyen hülye. A legkevésbé sem szeretném, ha neki szenvednie kellene. Edward egyik ujjával az állam alá nyúlva kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
-Nem a te hibád. Megtörtént, igen. Szörnyű volt. De szerintem ez csak még erősebbé tette ezt a dolgot. Úgyhogy ne legyen bűntudatod. Kérlek. Csak örüljünk annak, hogy együtt vagyunk. -ekkor eszembe jutott egy régebbi beszélgetésünk.
-Igazad van. Lehetne egy kérdésem?
-Persze.
-Régebben amikor rákérdeztem, hogy átváltoztatnál-e, te határozott nemmel feleltél. Most mit gondolsz erről a helyzetről, hogy már én is vámpír vagyok?
-Részben nagyon örülök neki. Részben viszont szörnyen elkeserít. -a második mondat nem tetszett. -Mert mint akkor is megmondtam, nem akartam elvenni a lelkedet. De észre kellett vennem, hogy belőled nem távozott el a lélek, amikor átváltoztál...
-Belőled sem Edward! -vágtam közbe. -Mikor hiszed már el végre, hogy van lelked, Nem is akármilyen. Mindenkinek vannak sötét foltok a múltjában. Ez nem változtat semmin. -halványan elmosolyodott, majd adott egy puszit a számra.
-Köszönöm.
-De mit? -kérdeztem rá , mert valóban nem volt fogalmam róla, hogy mit köszönget nekem.
-Hogy mellettem vagy. És hogy mindig kirángatsz az önsanyargatásból. -mosolyodott el.
-Szeretlek. -úgy éreztem muszáj most kimondanom.
-Én is szeretlek. -viszonozta vallomásomat, majd felállt és engem is magával húzott. -Na hozzuk át a cuccaidat. Erre egy Alice jelent meg az ajtóban.
-Segítünk! -mondta, mire Esme is megjelent a szobában. Na igen. lakberendező lévén az lenne a csoda, ha nem segítenének.
Egy óra múlva már az Edward-dal közös szobánkban álltunk. Mindenki segített. A fiúk a nagyobb bútorokat pakolgatták, míg mi, lányok az apróság helyeit változtattuk. Igen csak feltűnő változások mentek végbe a szobán. A gardrób ki lett bővítve, az ágy, amit nekem vásároltak a szobába, átkerült ide és a kanapé ment át abba a szobába. Amikor az ágyat hoztuk át Emmettnek nem egy perverz megjegyzése volt, amikre ha ember lettem volna már olyan vörössé változtam volna, mint egy paradicsom. Pedig még sosem kerültünk Edwarddal olyan helyzetbe. De a gondolat, hogy lesz ilyen alkalom, mert nyilván lesz. Jasper rám kapta a fejét, mire elszégyelltem magam. Erre Edward is felén fordult. Francba! Biztosan hallotta Jass gondolatait. Lehetne még ennél is kínosabb? Aligha. -válaszoltam meg a saját kérdésemet, majd amikor végeztünk, mindenki elment a saját szobájába. Tekintve, hogy már jócskán az éjszaka közepén voltunk, ez természetes volt. Edward-dal elterültünk az ágyon és szerencsére nem hozta fel Jasper gondolatait, amiért nagyon hálás voltam.
-Mesélj egy kicsit. Például amit lent is említettem. Mi volt az, amikor kiabáltál velem, aztán egy pillanattal később már ölelgettél és azt mondtad, hogy mindent tudsz?
-Ezt nem mondtam el a Volturinál senkinek, mert nem akartam, hogy Aro tudjon róla. Tudod, amikor elf voltam, te már akkor sem hallottad a gondolataimat, mert egy mentális pajzs vett körül. Ez a mentális pajzs az én képességem. Megvéd mások képességeitől. Ezért nem hallod a gondolataimat, ahogyan Aro sem látja őket és Jane képessége sem fog rajtam. Aztán azt hittem, hogy ennyi, de Angliában találkoztam egy vámpírral, aki kitalálta, hogy talán ki tudnám terjeszteni ezt a pajzsot másokra is. Így kipróbáltuk, hogy ha a pajzsom alá vonom, talán hat rám a képessége. Aztán amikor hozzámért, éreztem, hogy valami mintha belém ivódott volna. Aztán megláttam pár képet a múltjából. Ő is látta az én múltamat és én is az övét. Ugyan is átvettem a képességét. Mással még nem csináltam ilyet, de szerinte ha másra is kiterjesztem, át tudom venni más vámpírok képességét. Így lehetek nagyon erős vámpír. -erre csak döbbenetet láttam szerelmem arcán.
-Szóval jobban járok, ha jól viselkedek. -viccelte el a dolgot, mire felnevettem és bólintottam.
-Egyéb kérdés?
-Milyen voltak az első napjaid vámpírként? -kérdezte miközben egy hajtincsemmel játszadozott.
-Érdekes. De amikor felkeltem már akkor sem kívántam az embervért. -erre hatalmas szemekkel nézett rám. -Aro rögtön szólni akart Heidi-nek, hogy hozasson turistákat de én megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó embereket ölni, így már akkor állatok vérét ittam. Sosem ittam még emberből. Őszintén szólva nem is szeretnék.
-Hihetetlen barátnőm van. -vigyorgott, majd megcsókolt. Amikor elváltam volna tőle, ő elkapta a tarkómat, visszahúzott magához és nem engedett. Úgy csókolt, mint még soha. Egy ideig így voltunk, majd egyszer csak meghallottuk, amint Emmett és Rosalie nem éppen visszafogottan csinálják szokásos éjszakai tevékenységüket. Edward a szemembe nézett, majd újra ajkaimra tapadt. Amikor a combomon simított végig a ruhám alatt, akkor jött meg az eszem.
-Edward! -elfordítottam a fejem, hogy tudjak szólni, de ez őt nem igazán zavarta, ugyan is a nyakam kényeztetésével lett elfoglalva. -Edward! -szólítottam meg még egyszer, mire egy "igen" szócskával ugyan visszakérdezett, de nem hagyta abba tevékenységét. -Ezt...nem igazán kéne. -mondta ki végre, mire rám emelte vágytól éjsötét szemeit.
-Miért? Régen nem ezért harcoltál annyira? Vágyom rád. -mikor az utolsó két szót is kimondta, a gyomrom egy bukfencet vetett. Szigorúan jó értelemben. -Most már nem kell attól félnem, hogy egy rossz mozdulattal megölhetlek. Régen csak azért mondtam nemet. Mert féltettelek.
-Igen, ezért harcoltam annyira régen, és hidd el, hogy most is nagyon szeretném, de kicsit korainak tartom még.
-Korainak? Akkor nem tartottad korainak?
-Ez más. Több hónap után ma vagyunk végre először együtt. Csak azt mondom, hogy várjunk egy kicsit. Nekem is nagyon nehéz most leállni, de így gondolom helyesnek. -mondtam, mire bólintott egyet.
-Ne haragudj. Nem tudom mi ütött belém.
-Jaj, nehogy bocsánatot kérj! Élveztem. És nemsokára tovább is megyünk ha szeretnéd.
-Ne csak miattam csináld.
-Ugyan úgy vágyom rád én is. Hát nem veszed észre? Nemsokára. -mondtam, majd visszahajtottam a fejem a mellkasára.
