18. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam végre a következő fejezetet.
Sajnálom, amiért ilyen hosszú idő kimaradt. Nem magyarázkodok, hiszen ti is szívesebben olvassátok a történetet, mint az én hülyeségeimet, úgy hogy hajrá! :)

puszi: Waltex

u.i: 5 komment után jön a friss



18. fejezet

-Megjöttem. -kiabáltam Félixnek, majd amikor megfordultam az ajtó becsukása után, megdöbbentő, egyben sokkoló látvány fogadott.



Félix állt velem szemben pizsamában, álmos fejjel, egy plüssmaci szorongatva.

-Miért kiabálsz az éjszaka közepén? Felébreszted szegény, alvó embereket. -mondta tettetett felháborodással, mire elnevettem magam.

-Te nem vagy normális. -mondtam 2 nevető görcs között. Erre ő is elkezdett nevetni. Amikor mindketten lenyugodtunk, elmentünk csomagolni. Reggel 5-kor indul a gépünk, amivel hazarepülünk. Idő közben ezt is megbeszéltük Félix-szel. Amikor már a csomagolás végén tartottam, valaki kopogott az ajtómon. Tudtam, hogy Félix az, de ő soha sem szokott kopogni Neki az a szokása, ha beakar jönni, hogy egyszerűen beront és már bent is van. Miután kiszóltam neki, hogy nyugodtan jöjjön be, be is lépett. Elég borús arca volt. Ez tőle szokatlan. Soha nem láttam szomorúnak, de még csak letörtnek sem. Miután bejött, odajött mellém és leült velem szembe az ágyra.Még összehajtottam a kezemben lévő ruhát, majd leültem Félix mellé. Egy darabig hallgattunk, majd Félix nagyot sóhajtott és megszólalt.

-Még este beszéltük, hogy mesélek neked a múltamról. -mondta, majd jelentőség teljesen elhallgatott.

-Nem muszáj, ha nem akarod

-De én akarom. Még senkivel sem beszéltem erről. Azt mondják, ha kibeszéled magadból, utána jobban fogod magad érezni. Szóval kíváncsi vagy rá? -kérdezte, én meg csak bólintottam, mire belekezdett.

-1812-ben születtem Chicago-ban. Nagyszerű gyermekkorom volt. A szüleim szerettek és nagyon jó iskolákba járattak. 17 éves koromban megismerkedtem Claudiával. Nagyon jól megvoltunk. 3 év múlva, 1832-ben, amikor 20 éves voltam, ő meg 19, összeházasodtunk. Nagyon szerettük egymást. 1833-ban született egy kisfiúnk. Imádtuk őt, és amit csak tudtunk, mindent megadtunk neki. Szörnyen boldogok voltunk. Ám egy este amikor haza felé tartottam a munkából, megtámadtak.Nem láttam semmit. Hirtelen csak egy pofont éreztem, de az olyan erős volt, hogy földre terített. Már ezen meglepődtem, tekintve, hogy mint látod nem éppen vagyok kis alkat. Hirtelen megint elsuhant mellettem valami. Ehhez most szörnyű fájdalom is társult. A kezemen láttam egy harapást. Onnan indult a fájdalom.Szörnyű volt. Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. mintha elevenen égtem volna. Sokáig vergődtem ott kínok között, míg egyszer csak enyhülni kezdett a fájdalom. Amikor kinyitottam a szemem, mindent sokkal élesebben láttam, mit azelőtt. A szagokat erősebben éreztem. A hangokat ezerszer jobban hallottam.A torkom pedig égett.Körülnéztem. Ugyan azon a kihalt utcán voltam, ahol jártam  mielőtt megtámadtak. Nem értettem mi történt. De hirtelen megéreztem egy édes illatot. Mindennél jobban vonzott magához. A torkom még jobban égett. Aztán már nem figyeltem semmi másra csak az illatra. Minél gyorsabban ott akartam lenni. Elindultam arra, amerre az illat forrását reméltem. Hihetetlen gyorsan odaértem. Gyorsabban, mint az normális lett volna. De akkor ez nem foglalkoztatott. Csak azt a nőt láttam. Aztán csak a sikolyát hallottam és a torkomon lecsurgó édes nedűt éreztem. Megharaptam. Kiszívtam az összes vérét. Amikor rájöttem, hogy mit tettem, eszembe jutottak a régi legendák és a rémtörténetek, amiket még kiskorunkban meséltünk egymásnak a vérszívó démonokról. A vámpírokról, akik emberek vérét szívják, hogy csillapítsák szomjukat. Talán én is ilyenné váltam? Kérdeztem, de a torkom még mindig égett, így nem foglalkoztam ezzel, hanem arra futottam, amerre a következő áldozatom illatát éreztem. Ez így ment egy ideig, amíg úgy nem éreztem, hogy jól laktam. Akkor elmentem egy olyan helyre, amerre biztosan nem jár senki. Egy erdőbe. Ott leültem egy fa tövébe, és gondolkodtam. Arról, hogy mi mi lesz ezután.Kis idő múlva elkezdtem sétálni. Egy patakhoz értem. Amikor belenéztem a vízbe, azt hittem, hogy a megszokott tükörképem fog visszanézni rám, de tévedtem.Én voltam, de megváltoztam. A bőröm sokkal fehérebb lett és hibátlan. A szemem alatt sötét karikák éktelenkedtek. De ami még jobban megijesztett, az a szemem színe volt. Karmazsin vörös. Ekkor kezdtem belátni magamnak, hogy tényleg olyan lettem, mint  vámpírok. Vagy talán az is lettem. Hogy mi lesz ezután? Nem megyek emberek közelébe. Mondjuk muszáj ölnöm, ha életben akarok maradni. Csak olyankor megyek emberek közé, amikor innom kell. De ...eszembe jutott, hogy így már haza sem mehetek. De hát otthon volt a feleségem és a kisfiam, akiket nagyon szerettem. Úgy gondoltam, most már, hogy eleget ittam, haza mehetek hozzájuk. Ha elmesélem Claudiának, hogy mi történt velem, meg fogja érteni és segít majd. Mielőtt elindultam volna, eszembe jutott, hogy a mesékben a vámpírok elégnek ha napfény éri őket.Így kimentem az erdő szélére, ahol még biztos árnyék volt, és ott vártam, hogy este legyen. De szerencsére nem kellet olyan sokáig várnom, mert pár óra múlva eleredt az eső, így az ég is beborult. Elindultam gyorsan, nehogy elálljon az eső, és felderüljön az ég. De nem úgy nézett ki, mint ami mostanában el akar állni. Olyan úton mentem, ahol nem igazán járnak az emberek. Amikor haza értem, pont ebédidő volt. Claudia épp háttal állt nekem, míg a kis William velem szemben ült. Amikor észrevett, boldogan ugrott fel és kiabált, hogy papa papa!  Claudia először nem értette, de amikor megfordult és arra nézett, amerre William is, megdöbbent. Majd miután felocsúdott döbbenetéből, mosolyogva hozzám rohant és megölelt. Közben valami olyasmit mondott, hogy nagyon hiányoztam és hogy már azt hitte, soha többé nem láthat, de nem értettem, mert eszemet elvette vérének illata. Nem fogtam fel, mit teszek. Kiszívtam minden vérét. Az utolsó cseppig az összeset. A két éves kisfiam szeme láttára öltem meg a saját édesanyját. Miután vele végeztem, a vér íze még ott volt a számban és agyamat ellepte a vörös köd. Oda rohantam a fiamhoz, és öt is megöltem. Megöltem a saját családomat Bella! érted? Én ezt nem akartam. Olyat tettem, amit nem akartam. Miután azt kérted, hogy ne hagyjam, hogy bármi olyat tegyél, amit nem akarsz, eszembe jutott ez a dolog. -fejezte be a történetét. Teljesen ledöbbentett. Félix-nek volt felesége és gyereke. Ez megdöbbentő. Jó... miért ne lehetett volna? De akkor is. Félix egy nagyra nőtt gyerek. Neki nincs komoly oldala. Legalább is eddig azt hittem. De nagyon nagyot tévedtem. Neki komoly és fájdalma s múltja van. Szegény, i mindenen ment keresztül?

-Igazad van, ha egy szörnyetegnek gondolsz. Én... -folytatta volna, ha nem szakítom félbe.

-Nem Félix! Dehogy gondollak szörnyetegnek! Te nem tehetsz róla. Megtörtént. De túl kell lépned. Vagy talán már sikerült. Nem tudom.

-Mindenki csak a poénkodós arcomat látja. Senki sem sejti, hogy mi történt. Egyedül Aro tud róla a gondolatolvasás miatt. És most már te. Eddig senkinek sem mondtam el. Túllépni meg...hát, ha úgy vesszük, inkább próbálok felejteni. De mint tudod, ez vámpír lévén elég nehéz. Van, hogy csak azért viccelődöm, eltereljem a figyelmem, mert eszembe jut.

-Sajnálom. -mondtam, majd megöleltem.

-Na! Térjen vissza, a régi, vicces Félix! Megyek pakolok Belluska! Te meg ábrándozz a lovagodról. -mondta, majd kitáncolt a szobámból.Hihetetlen e az ember. Vagyis vámpír. Egyik percben szomorú, a másikban meg már megint hülyéskedik. Jó neki, hogy ilyen hamar át tud váltani és ilyen könnyen zárja ki az érzelmeit. Irigylem érte. Miközben csomagoltam még a kimaradt cuccom, rajta gondolkodtam. Később eszembe jutott, hogy talán el tudnám terelni valamivel a figyelmét. Eszembe is jutott valami, így átrohantam hozzá, ahogyan ő is szokta. Éppen csomagolt.

-Félix? Mit szólnál, ha elmennénk vadászni? Tudod, nincs messze az erdő és arra gondoltam, versenyezhetnénk is akár.

-Ne is folytasd Bella! Tudod, hogy benne vagyok! Pláne, ha megverhetlek a versenyben.

-Még sosem vertél meg.

-Épp itt az ideje. -mondta, majd kirohant a lakásból, egyenesen az erdő felé. Nagyjából az erdő közepén értem utol. 

-Ejnye Belluska! Nem tett jót neked, hogy kettesben hagytalak Ian-nal. Lehet, hogy kifárasztott? -tette fel a költői kérdést.

-Nem Ian-nal voltam. -mondtam neki vigyorogva.

-Akkor kivel? Megcsaltad szegény fiút?

-Hogy csaltam volna meg te okos?! Amúgy az öccsével sétáltam. Beszélgettünk.

-Na és miről?

-Nem olyan sok dologól. Csak Ian-ről mesélt. Vagyis inkább a cikis sztorijairól.

-Juj, azokat szeretem. Mondj egyet! -csillant fel a szeme. Elmondtam neki, amikor például Ian nem tudta levakarni magáról az egyik csajt. A történet annyi, hogy Ian lefeküdt egy lánnyal és ara gondolt, ez esetben őszinte lesz, mert úgy gondolta, azt jobban megértik a lányok. Elmondta neki, hogy ő csak egy alkalomra kellett neki. Hogy ennyi volt.A csaj -Ian szerencsétlenségére- pont a legjobb tesiből és úgy fut, mint egy jaguár. Elkezdte őt kergetni. Csak hogy Ian nem fut valami jól, így amíg volt esélye, felmászott egy fára. A csaj nem tudott fára mászni, így várt.Jó sokáig voltak ott, de Ian-nek szerencséje volt, hogy alma fára mászott, így tudott almát enni. Aztán végül szerencsétlen lány megunta, így haza ment. 

A végére Félix fetrengett a nevetéstől. De én is. Elég vizuális típus vagyok, így az egész történet -akár egy film- végig pörgött előttem.

-Na vadásszunk Belluska! Éhes vagyok. Korog a pocim. -simogatta meg a hasát, mire felnevettem.

-Neked nem is tud olyat!

-Az részlet kérdés. A lényeg,. hogy éhes vagyok. Úgy hogy rajta/ -mondta, majd elrohant valamerre, így én is utána iramodtam. De egyenlőre nem a vadászat miatt futottam. Csak a sebesség mámoráért. Csak futottam, és átadtam magam a természetnek. Nem figyeltem semmire. Ám egy idő után egy szarvas csorda illata kúszott a tudatomba, így arra felé vettem az irányt, amerre az illat forrását reméltem. Nem sokkal később meg is láttam őket. Sokan voltak, de én a legnagyobbat szemeltem ki magamnak. Nem is időztem sokat. Kirohantam az engem takaró bokor rejtekéből, és a hatalmas szarvas felé indultam. Amikor észre vett a csorda, vágtatni kezdtek. Amikor beértem a kiszemelt áldozatomat -amihez valljuk be nem kellett ok idő- rávetettem magam, majd penge éles fogaimat a nyakába döftem és szívni kezdtem a számomra létfontosságú nedűt. Amikor az utolsó cseppet is lenyeltem, a földre dobtam a szarvas tetemét, majd felálltam és a levegőbe szagoltam, remélve, hogy a következő áldozatom illatát fogja felém sodorni a szél. Puma lehetett. Biztosra nem vehettem, mert pumával még nem volt dolgom soha, hiszen még csak két és fél - három hónapos vagyok és eddig csak Olaszországban vadásztam. Ott pedig nagyon ritka ez az állat. Azért gondoltam pumára, mert hasonlít az illata, az oroszlánéra, de van benne valami enyhén savanykás illat. Ilyen illatot még nem éreztem. Ahogy pumáét sem. Amíg ezt átgondoltam, oda is értem az állathoz. Nem támadtam rá rögtön. Először megbújtam egy fa mögött, és onnan tanulmányoztam. Csak föl-alá járkált, mintha várna valamire. Mozgása nagyon kecses, volt, bár mintha lett volna benne némi feszültség. De így is figyelemre méltóan szépen mozgott. Egyszer csak megállt, majd körbeszimatolt. Valószínűleg megérezte a szagomat, mert támadóállást vett fel, arra nézve, amerre a fenyegetést sejtette. Nem láttam értelmét tovább rejtőzni, így előbújtam rejtekhelyemről és megálltam az eddig engem takaró fa előtt. Az állat, amint meglátott, rám vetette magát. Szegény azt hitte, van esélye ellenem. Nem is sejtette mennyire téved. Hagytam, hagy teperjen le a földre. Játszani akartam vele. Egy idő után viszont meguntam, hogy előttem csattogtatja a fogait, így a másodperc egy tized része alatt változtattam a testhelyzetünkön. Ő került alulra, míg én lefogtam, de még nem untam meg teljesen a játékot, így folytattam a hergelését. Hirtelen ötlettől vezérelve, felugrottam a hozzám legközelebb álló fára, és egyre feljebb másztam rajta. A puma jött utánam. Micsoda kitartás? Fán még úgysem harcoltam. Mondjuk ezt sem lehet igazán harcnak nevezni, hiszen csak játszunk. Legalább is én csak játszom. Egy ideig a fán voltunk. Kimondottan élveztem, de aztán a szomjam erősebb lett, így leugrottam, a vacsim meg követett. Kitartó egy állat. Jó volt játszani, de az illata egyre jobban csábított, így hirtelen mozdulattal a földre dobtam, és lefogtam, hogy ne tudjon mozogni. Fogaimat belemélyesztettem, mire megéreztem, ahogyan a szám tele lesz a vérével. Minden egyes nyelésnél egyre jobban éreztem a telítettség érzését. Amikor már egy csepp sem maradt a pumában, a földre ejtettem a testét, és mentem is volna haza, hogy otthon találkozzam Félix-szel és indulhassunk, de amint léptem volna egyet, egy ismeretlen illatot éreztem meg. Jobban mondva egy idegen vámpírét. Ahogy körbepillantottam, egy férfit pillantottam meg, aki akkor bújt elő rejtekéből. Mikor szeme találkozott az enyémmel, elkezdett tapsolni. Erre értetlenül néztem rá.

-Bravó! -mosolygott rám, de én még mindig nem értettem semmit. -Nagyszerű műsor volt. Lenyűgöző. -mondta és mintha enyhe szarkazmust véltem volna felfedezni a hangjában, de lehet, hogy csak én vagyok túl borúlátó. Azért ezt a kis észrevételemet neki is megemlítettem.

-Ne gúnyolódj! -minek magázzam? Velem egy idősnek néz ki. Talán egy-két évvel idősebb. Na és? Na meg, nincs félnivalóm. A mesterek megtanítottak küzdeni és itt van a képességem is. Amit ugyan még nem tudok tökéletesen használni, de ezt neki nem kell tudnia.

-Én nem gúnyolódom. Tényleg nagyszerűen bántál vele. -mutatott az élettelen pumára. -Amúgy Dean vagyok. -nyújtott kezet.

-Isabella. De csak Bella. -mutatkoztam be én is, és csak ekkor figyeltem meg jobban a szemét. Te is vegetáriánus vagy? -erre értetlenül nézett rám.

-Micsoda?

-Mármint te is állatok vérével táplálkozol?

-Ja, hogy úgy. Igen. Elég régóta.

-De nem nomád vagy?

-Hát, ez bonyolult. De ha akarod mesélek. -leültünk egy fa tövébe, és belekezdett. -Tudod, miután átváltoztam, a ,megmentőm magamra hagyott. Először fogalmam sem volt, hogy mi lett belőlem. Már ember koromban is nagyon szerettem az erdőt, így bementem egy erdőbe. Ott gondolkodtam. Jó ideig sétáltam. A Torkom égett. Ahogy jártam az erdőben, megéreztem egy illatot, ami csábított. A torkom egyre jobban égett, ahogy az illat forrásához közeledtem. Aztán megláttam egy túrázót. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Megöltem őt. Amikor cégeztem vele, észre vettem, hogy a torkomban enyhül a fájdalom. Nem törődtem vele, mit teszek. Csak magammal foglalkoztam. Így egy ideig emberekre vadásztam. Aztán meggyűlöltem magam. Ki vagyok én, hogy életeket vegyek el? Úgy, hogy az erdőnek egy olyan részébe száműztem magam, ahol nem járnak turisták, kirándulók. Pár napig simán ment minden. Aztán egy nap, rám támadt egy hegyi oroszlán, én meg persze nem hagytam magam. Harc közben a méreg termelődni kezdett a számban. Rajtam pedig már annyira eluralkodott a vérszomj, hogy kiszívtam az állat összes vérét. Nekem mindegy volt mi az. A lényeg az volt, hogy dobogjon a szíve és vér folyjon az ereiben. Az égető érzés a torkomban tompulni kezdett. Így jöttem rá, hogy felesleges embereket ölnöm, ha az állatok vére is megfelel. Úgyhogy azóta állatokra vadászom és azóta is az erdőben élek. Nem merek emberek közelébe menni. Nem tudom milyen hatással lenne rám, és hogyan reagálnék. De sokat megtudtam a vámpírokról. Találkoztam párszor átutazóban lévő nomádokkal. Voltak, akik kedvesek voltak. Ők sokat meséltek nekem. A szokásokról, a Voltuiról, a törvényekről és elmesélték, hogyan lehet elpusztítani egy magamfajtát. -fejezte be igencsak érdekes történtét. -Te is mesélsz magadról? -kérdezte nagy lelkesedéssel.

-Ha szeretnéd... -válaszoltam, mire Dean csak serényen bólogatott, így belekezdtem. -Tudod, én nem olyan régóta vagyok vámpír. Körülbelül 3 hónapja változtam át. Mennyit tudsz a Volturiról?

-Nem sokat. Csak annyit, hogy ők a vámpírok szabályainak betartatói. Ha valaki egyet s megszeg, a Volturi megöli a törvényszegőt. És hogy három vezér van: Aru, Marcus, és Caius. Ők a legnagyobb és legerősebb klán. De hogy jön ez ide?

-Úgy, hogy engem a Volturi vezetői változtattak át.

-Miért? Mármint a Volturik nem változtatnak át valakit csak úgy.

-Én nem egészen fél éve költöztem Olaszországba. Az életem akkor romokban hevert. Öngyilkos akartam lenni. De éppen arra járt egy a Volturinál vendégeskedő vámpír, aki megállított. Kiderült, hogy egy rég nem látott jó barátom a Volturi tagja. A vámpírnak, aki megmentett az öngyilkosságtól, az a képessége, hogy megérzi már vámpírok képességét. Amikor még ember voltam, ő megérezte, hogy mi lenne a képességen, ha átváltoznék. Konkrétan nem mondta el senkinek, csak annyit mondott, hogy én lehetnék a legerősebb vámpír. Így a Volturi felajánlotta, hogy átváltoztat. Hiszen hasznukra lehetnék.

-És, kiderült, hogy mi a képességed?

-Egy mentális pajzs. De nem értem, hogy é ezzel hogyan lehetnék olyan erős.

-Az nem rossz. Megvéd a mentális erők támadásaitól. -vigyorog.

-Neked van képességed?

-Látom mások múltját. De  tiédet nem. Valószínűleg a pajzsod miatt. -ezek után egy kisebb csend telepedett ránk. Közben Dean nagyon elgondolkodott valamin.

-Min gondolkodsz? -kérdeztem rá, mert furdalt a kíváncsiság.

-Csak...Ne vedd tolakodásnak, csak kíváncsi vagyok valamire.

-Mi lenne az?

-Ki tudod terjeszteni a pajzsodat? -ezen meglepődtem. Ilyesmi még csak eszembe sem jutott.

-Nem tudom. Még nem próbáltam. Miért?

-Csak eszembe jutott, hogyha mást is bevonnál a pajzsod alá, talán úgy hatna rád a képessége. Vagy őt is megtudnád védeni más, mentális képességeitől. Megpróbálod?

-Nem hiszem, hogy sikerülne. Csak másfél hónapja mutatkozott meg a képességem. Szerinted tudnám irányítani?

-Ha meg sem próbáljuk, soha nem tudjuk meg. -igaza van. De jó! Borzasztó kíváncsi vagyok, hogy mikre lennék képes, de félek, hogy mi van, ha nem sikerül? Mi van, ha nem tudom irányítani és véletlenül valami szörnyűséget csinálok?

-Inkább most ne próbálkozzunk, ha lehet. -mondtam bizonytalanul.

-Ne már. Miért ne?

-Félek, hogy kárt teszek valamiben. -vallottam be végül szemlesütve.

-Szerintem meg pont ezért kén most megpróbálnod. Az erdőben max a fában tudsz kárt tenni. Abból meg van elég. -mosolygott rám biztatóan.

-Igazad van. Inkább itt, mint máshol. -egyeztem bele végül, mire még szélesebb lett a mosolya.

-Jól van. Mehet? -kérdezte, mire bátortalanul bólintottam. -Oké. Én most megpróbálok belenézni a múltadba. Te pedig a pajzsodat próbáld rám is kiterjeszteni. Add a kezed. -úgy tettem, ahogy mondta. -Csukd be a szemed, és koncentrálj. -mondta, majd becsutam a szemem, ahogyan kérte és amennyire csak bírtam, a pajzsomra koncentráltam. Nagyon erősen Dean-re gondoltam közben és a pajzsomat próbáltam felé lökni. Nem sikerült. Még egyszer. Szinte már remegtem, olyan erősen koncentráltam, de még most sem jött össze a dolog. De én meg akartam csinálni. Azt akartam, hogy sikerüljön. Így még egyszer megpróbáltam. Már éppen azon voltam, hogy feladom, amikor éreztem, hogy valami körülöttem van. Mintha távolodna. De nagyon nehezen. Mint mikor egy nagyon erős gumit húz szét az ember. A gumi egyre nagyobbra nyúlt, mire felnevettem, de nem volt jó ötlet, mert kizökkentem a koncentrációból és a pajzs - úgy, mint a gumi, ha elengedik az egyik felét - vissza csapódott az elmémbe, ahonnan szabadjára engedtem. Olyan erővel csapódott vissza, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és hanyatt estem. Olyan fáradt voltam, hogy kellett egy perc pihenő.

-Jézusom Bella! Jól vagy? -kérdezte ijedten Dean, miközben a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.

-Jól vagyok -lihegtem - csak adj egy percet.

-Biztos vagy benne?

-Egészen biztos. Képzeld: Majdnem sikerült. Éreztem, ahogyan távolodik, de aztán mint egy gumi, vissza csapódott.

-Jól van. Te tudod. -mire ezt megbeszéltük, nem pihentem ki magam teljesen, de legalább úgy éreztem, hogy megtudom próbálni újra. Feltüzelt a gondolat, hogy aktiválni tudom magamon Dean képességét. Lehet, hogy ha akarom, Aro és Jane képessége is fogna rajtam? Mondjuk nem hiszem, hogy Jane képességét tapasztalni akarom. -Jó. Most nem fogom meg a kezed, lehet, hogy az gátolt meg téged a pajzsod tovább lökésében. Ha úgy érzed, hogy a pajzsod alatt vagyok, bólints, majd akkor érek hozzád, mert csak úgy látom a múltad. Rendben?

-Rendben. -mondtam, majd lehunytam a szemem, hogy jobban tudjak a feladatra összpontosítani, és újra bele kezdtem. Ezúttal nem lepődtem meg, amikor éreztem, hogy távolodik a pajzs. Nem nevettem fel, inkább még jobban koncentráltam. Apró célokat tűztem ki. Először csak hozzá akartam érinteni a pajzsot Dean-hez. Amikor ez megvolt, nem bíztam el magam, aztán félig sikerült bevonnom őt, majd végül teljesen. Megörültem neki, de uralkodtam magamon. Bólintottam egyet, mire Dean megfogta a kezem. A szememet még nem mertem kinyitni, de mikor hozzám ért, különös dolgot éreztem. Mintha egy fajta energia áramlana felém. Nem tudtam mi lehet ez, sem azt, hogy milyen hatással lehet rám, de engedtem, hogy körülöleljen. Amikor teljesen bevont, mintha belém ivódott volna. Nagyon furcsa érzés volt. Amikor vége lett, képeket láttam magam előtt. Mintha emlékképek lennének. A képeknek mindig legalább két személy volt a szereplőjük. Talán nem is képek, hanem egy film. Aztán felismertem az egyik alakot. Azt, amelyik, mindegyik képen, vagy filmben ott volt. Dean-t. Nem értem. Mi ez? Azt láttam, hogy nomád vámpírokkal beszélget. Korábban mesélte, hogy nomád vámpírok segítettek neki az elején. De nem értettem semmit. Majd egyszer csak elengedte a kezem, én meg -hogy n járjak úgy, mint az előbb - szép lassan engedtem vissza a pajzsot, majd kinyitottam a szemem. Ekkor Dean döbbenten nézett rám.

-Láttál valamit? -kérdeztem izgatottan.

-Igen. És nagyon sajnálom, ami veled történt.

-Miért mit láttál?

-Az utolsó emberi emlékeidet. Na meg az az előttit. Te egy elf voltál?

-Igen. Megértem, ha emiatt, most el akarsz menni. -hajtottam le a fejem.

-Nem. Dehogy. Engem nem érdekel, mi voltál régen. A lényeg az, ami most vagy. Ha nincs ez a képességem, meg se tudom. De komolyan. Nem is tudom, hogy voltál képes talpra állni. A barátod megcsal. Az apádat megölik, majd te magad is meghalsz, aztán felébredsz és megtudod, hogy az anyád is meghalt. Aztán még örökké is élsz. Ezt én nem tudom felfogni. -Dean nem tudhatta, de hatalmas sebeket tépett fel. Senkinek sem beszéltem erről. Még Jane-nek sem. Egyszerűen nem akartam újra átélni.

-Ne haragudj, de erről nem szeretnék beszélni.

-Nem. Semmi gond. Te ne haragudj, amiért felhoztam. Inkább te mesélj. Milyen volt? Mit éreztél? -részletesen elmeséltem neki mindent. Azt, hogy úgy éreztem, mintha átjött volna egy fajta energia, ezt ő sem értette. Aztán eszembe jutott valami, mire nagyon kíváncsi voltam.

-Korábban mesélted, hogy több nomáddal is jól kijöttél. Mennyire emlékszel rájuk? A külsejüket megjegyezted?

-Vámpírmemória. -kocogtatta meg a halántékát. Tényleg. 

-Ja igen. Na szóval volt köztük egy olyan nő, akinek hosszú, szőke haja volt, fekete nadrággal, bundás kabátban? Ő mesélt neked a Volturiról?

-Igen. Ő volt az. Penelope. De honnan tudod? -ez hihetetlen.

-Amikor megfogtad a kezem. Ugye volt ez az energiás izé, ami mintha belém ivódott volna. Aztán jött ez. Mint egy látomás. -mire befejeztem, érdekes arcot vágott. Mintha rájött volna valamire, de képtelenségnek tartaná.

-Mi az? -kérdeztem, de nem válaszolt. -Dean! Mi az? -rázogattam, mire végre megszólalt.

-Azt mondtad, először beléd ivódott egy felőlem áramló energia, majd látomásod lett?

-Igen. Valami olyasmi. Miért? Jaj Dean! Ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled!

-Szerintem átvetted a képességem. A látomás pedig az én múltam volt. Így már te is látod a múltat. Ejha! Annak a vámpírnak, aki azt mondta neked, hogy nagyon erős leszel, igaza volt. Szerintem mások képességét is képes vagy átvenni. Még sosem találkoztam ilyen erős vámpírral. Nem szívesen lennék az ellenséged. -mosolygott végül.

-Kérlek, ne mondd el senkinek.

-Nem értem, miért, de jó. Lakat a számon. Egyébként is; kinek mondhatnám el?

-Oké. Köszönöm. -mondtam, majd megöleltem. -Nekem most mennem kell. Keltem fel a földről, miután elengedtem, majd ő is felállt.

-Máris?

-Még vadászom egyet, aztán megyek. Hamarosan indul a gépem.

-Hová mész?

-Vissza megyek Volterrába. De addig is. Nincs kedved vadászni egyet velem?

-De van. Mire vadászunk?

-Nekem sajnos nincs sok időm, úgyhogy ami először szembe jön.

-Szóval zsákbamacska?

-Ki tudja. Lehet, hogy zsákbaszarvas lesz, ha nem egy puma jön velem szembe.

-És mi van, ha oroszlán? -kérdezte incselkedve, de én egy kicsit elkomorodtam.

-Oroszlánra nem vadászom.

-Hogy-hogy? -kérdezte meglepetten.

-Tudod, ez is ahhoz az időszakhoz köthető, amiről nem szeretek beszélni.

-Értem. Szóval, ami először a horogra akad. -terelt rögtön, ami igen csak jól esett. Mindketten a levegőbe szagoltunk, majd futásnak eredtünk. Egy ideig egymás mellett futottunk, majd hirtelen én balra, míg Dean jobbra tért el. Én egy pumát szemeltem ki magamnak. Most nem játszadoztam vele. Úgy hogy most csak előre ugrottam és rá is vetettem magam. Próbált ugyan harcolni, de szegény nem tudta, hogy feleslegesen próbálkozik. Beleharaptam, kiszívtam a vérét, majd élettelen testét a földre ejtettem. Na most már jól laktam. Vissza futottam oda, ahol ketté váltunk Dean-nel és vártam. De nem kellet sokat várnom, pár perc múlva ő is visszajött.

-Mégis csak zsákbamacska lett. -mosolyogtam rá, mire ő elfintorodott.

-Jó neked. Nekem szarvas. -mondta durcásan, mire felnevettem.

-Most már tényleg mennem kell. Nem akarsz velünk jönni Volterrába? -jutott eszembe hirtelen.

-Velünk? -kérdezett rá. Ja igen. Neki nem említettem, hogy Félix is itt van. Velem és Félix-szel. Ő is egy Volturi tag. Velem jött, nehogy bajom essen.

-Ja. Látom vigyáz rád, ha megengedi, hogy idegenekkel beszélgess az erdő közepén. Ráadásul egyedül.

-Tudok vigyázni magamra és ezt Félix is tudja. Csak Aro adta parancsba, hogy jöjjön velem. Egyedül nem engedett el.

-Értem.

-Szóval? Velünk jössz? -egy ideig gondolkodott, majd mosolyogva válaszolt.

-Köszönöm. Kedves tőled, hogy felajánlod, de az én otthonom az erdő. Megszoktam már, hogy itt vagyok egyedül. A magány lett a társam. De nagyon örültem, hogy megismerhettelek. És hidd el...örülnék, ha sokat lehetnék veled.Jó társaság vagy. És amiket a múltadból láttam, azokból még jobban megismertelek, mint azt hinnéd. Az egész életedet ismerem. És ahogy észre vettem, te is kedvelsz engem. -mosolygott, mire bólintottam.

-Barátok? -nyújtotta felém a kezét, amit örömmel fogadtam, majd ahelyett, hogy kezet fogtunk volna, magához rántott és megölelt.

-Barátok. -mondtam, miközben öleltük egymást. Miután elváltunk, akkor fogtam fel igazán. Hihetetlen, de pár óra alatt, egy olyan barátság köttetett itt, ami valószínűleg sosem szakad szét.

-Remélem még látjuk egymást. -mondtam, majd elbúcsúztunk és elindultam "haza", hogy indulhassunk Félix-szel vissza, Olaszországba. Gyorsan haza rohantam. Félix már az ajtóban várt.

-Isabella Marie Swan Volturi! Hol a francban voltál ennyi ideig? Húsz perc múlva indul a gép és te még csak most érsz haza?

-Ígérem, minden elmesélek a gépen, de most sietek átöltözni. -hadartam, majd elslisszoltam mellette és a szobámba rohantam. Gyorsan felvettem azt a ruhát, amit Jane rám parancsolt, a többit bedobáltam a bőröndbe, majd felvettem egy rózsaszín topánt, a hajamat leengedtem, beletúrtam kettőt és úgy hagytam. Felkaptam a bőröndöm és a kocsikulcsot, majd karon ragadtam Félix-et és kihúztam a lakásból. Bezártam az ajtót, Félix-re ráparancsoltam, hogy az utas ülésre üljön, majd a cuccomat a csomagtartóba dobtam és beültem Féix mellé. Indítottam is. Olyan gyorsan hajtottam, ahogy a kocsi engedte. Még jó, hogy egy Lamborghini-t béreltünk. Van pénzünk, megengedhettük magunknak és egyébként is: most kapra jött. Ahogy kihajtottam a főútra, elővettem a mobilom és tárcsázni kezdtem Mr. Faris-t, akitől a kocsit béreltük. Öt -hat csörgés után vette fel.

-Haló? -szólt bele álmosan. Há igen. Az éjszaka közepén felhívni valakit nem éppen udvarias dolog, de a muszáj nagy úr.

-Elnézését kérem MR. Faris, hogy ilyen kései órán zavarom, de nagyon fontos ügyben keresem. Ja igen. Isabella Swan vagyok.

-Mondja Miss Swan.

-Az autónak, amit béreltem önnél, van pótkulcsa ugye?

-Természetesen van. Miért?

-A kocsi bérlését előre kifizettem, szóval a lényeg annyi lenne, hogy a Lamborghini-tholnap reggel megtalálja a reptéren. A kulcsok a kesztyű tartóban lesznek.

-De hát...

-Elnézést Mr. Faris, de nagyon sietek, és még egyszer bocsánat, amiért ilyen későn zavartam. További jó éjszakát. -mondtam még, majd kinyomtam a telefont. Nem érek rá én itt magyarázkodni. Közben megérkeztünk   a reptérre. Ahogy ígértem, a kulcsokat a kesztyű tartóba tettem, majd bezártam a kocsit és a csomagokkal indultunk is a géphez. Még volt öt percünk. Elfoglaltuk a helyünket a gépen, és vártunk, hogy felszálljon.

Bella Jane által kiválasztott ruhája

    

Dean